A jövő generációiért

Pedagógusnap alkalmából a Főpolgármesteri Hivatalban Bárczy István-díjjal ismerték el az idén nyugdíjba vonuló Brauner Gusztávné munkáját. A 2010-ben alapított kitüntetést azok kaphatják meg, „akik hosszú éveken át kiemelkedő teljesítményükkel hozzájárultak a jövő generációjának neveléséhez, oktatásához, képzéséhez, és ezáltal a főváros fejlődéséhez”.

A XXII. kerületi Egyesített Óvoda általános intézményvezető-helyettesét Karsay Ferenc polgármester terjesztette fel erre a kitüntetésre, amellyel nagy hivatástudattal, türelemmel végzett óvodapedagógusi tevékenységét, valamint innovatív és kompromisszumkész vezetői munkáját értékelték.
– Két éve a kerületi Tóth József-díj, idén pedig ez a kitüntetés igazán méltó befejezése a pedagóguspályának. Elégedetten ment nyugdíjba?
– Nagyon jólesett az elismerés, könnyekig meghatott. Amikor felhívtak a fővárosi önkormányzattól, el se tudtam képzelni, miért kereshetnek engem, mit követhettem el. A díj átadása után az egész június az ünneplésemről szólt. Így is terveztem: a pályát a csúcson abbahagyni, a helyemet időben átadni a fiataloknak, és emelt fővel nyugdíjba menni.
– Az élete is a terveinek megfelelően alakult?
– Már kicsi gyermekkoromtól óvó néni akartam lenni, és mindig az óvoda töltötte ki az életemet. Több mint negyven éve óvónőként kezdtem el dolgozni. 1981-től az Anna utcai, majd a Rózsakerti óvodában helyezkedtem el tagóvodavezető-helyettesi munkakörben. Közben tettem egy kitérőt: Rózsavölgyben férjemmel egy magánóvoda alapításába fogtunk. A kihívások mindig lázba hoztak, szeretem megoldani a problémákat, szeretek új dolgokat kipróbálni, de a magánóvodát pénz hiányában sajnos nem tudtuk sokáig működtetni, így kerültem a Rózsakerti óvodába.
– Az utolsó tíz évben az Egyesített Óvoda általános vezetőhelyettese volt. Nem hiányoztak a gyerekek?
– Előtte sokat voltam gyerekek között, bár nem eleget. Az ember életének legőszintébb életszakasza az óvodáskor, ilyenkor nagyon jó a gyerekek között lenni. Nagy kár, hogy az emberek ezt az érzelmi időszakot nem viszik tovább az életükben. Az új intézményrendszer kialakítása azonban izgalmas dolognak bizonyult, tizennégy óvodát úgy összefogni, hogy az ember nincs ott – szép feladat. Nekem a hatalmas kihívás is örömet okozott. Az utóbbi években elsősorban a tanügyigazgatással foglalkoztam, az a szülőkről és a gyerekekről szól. Mindig teljes szívvel végeztem a munkámat, és az is jó érzés volt, amikor segíteni tudtam.
(Tamás Angéla)