A nő ezer arca

Ír, hímez és fest, miközben pénzügyi szakemberként dolgozik a MÁV Zrt.-nél. Vikopál Zsuzsa itt él köztünk, a kerületben, és már több regénye jelent meg, s több kiállítása volt, képei jelenleg a Nagytétényi Polgári Kör Télikert Galériában láthatók.

Büszkén vallja, hogy a Baross Gábor-telepen született, és barossinak tartja magát. Nagyszülei 1931-ben, a Szelmann Ház szüreti mulatságán ismerkedtek meg, és nagy szerelem lett belőle. 
– A fotót, ami megismerkedésükkor készült róluk, a mai napig őrzöm – meséli. – A családom Barosson és Nagytétényben lakik, tehát ezer szállal kötődőm ide. Számomra ez a kerület a Kishaza, az Otthon, nem tudnék máshol élni.
– A műszaki-pénzügyi szakmába keveredett, mégis a művészetben éli ki magát. Miért ragadott tollat, tűt, majd ecsetet?
– Hosszú történet ez. A munkám sosem elégített ki teljesen, évekig csak hobbiként tekintettem az írásra, ha volt pár percem, lejegyeztem a gondolataimat. A papírfecnik meg egyre gyűltek, végül kezdtek valami regényszerűséggé összeállni. Szerencsém volt, mert ebben az időben, 1998-ban találkoztam Nemes István íróval, a Cherubion könyvkiadó tulajdonosával, aki segített, tanított, oktatott, néha kioktatott. A segítségével tanultam meg írni, felépíteni egy regényt, az olvasó szemével és szívével is látni, de azért szerencsére a saját stílusom is mindvégig megmaradt. Nem vagyok író, csak írogató ember. 
– Hogyan lett az írogató emberből (képző)művész?
– 2003-ban véletlenül betévedtem a Camponában egy kiállításra, és ámulva néztem a hímzett képeket, el sem hittem, hogy ilyen csodákat alkothatnak emberek. Teljesen elvarázsolt. Pár hónap múlva beóvatoskodtam a keresztszemes boltba és útmutatást kértem. Egy év alatt három nagyméretű képet hímeztem, éjjel-nappal dolgoztam, így kezdődött... Teljesen belehabarodtam a „tűvel festés” művészetébe, de sajnos, ha száz életem lenne, akkor sem tudnék a végére érni mindannak, amit még létre szeretnék hozni. A szekrény tele van félkész darabokkal, és el nem kezdett szerelmetes képekkel. Eljött az idő, hogy továbblépjek, és újra kísérletezzek.
– Így jött a festészet is?
– Igen. Véletlen volt, hogy belevágtam, éppen egy éve festek. Nem vagyok festő, sem „művész”, csak egy festegető ember, aki élvezi az alkotás örömét. Nincs kiforrott stílusom, mindig újabb színek, arcok fognak meg, ezért is adtam a kiállításnak „A nő ezer arca” címet.
– Szobrász nem akar lenni?
– Rengeteg ötletem van még, amiket szeretnék megvalósítani. Remélem, egyszer még szobrászkodni is fogok. (temesi)