Csak ember légy, fiam
Budafok-Tétényben járt a Bojtorján. Interjú Pomázi Zoltán zenekarvezetővel
2017-05-06

A magyar countryzene megteremtői. Dalaikon két generáció nőtt fel. A Bojtorján életérzést teremtett, amit nem feledett a közönség. Pomázi Zoltán alapító taggal a Budafok-tétény Baráti Körök Egyesületénél adott koncert után beszélgettünk.

– Mit szólt a fogadtatáshoz?

– Remek közönség volt. Egy tapasztalt előadóművész hamar észleli, ha valami nem kerek. Jól éreztük magunkat, remélem, ránk sem volt panasz.

– Tavaly 40 éves jubileumot ültek, folyamatosan játszanak. Nem akarnak kimenni a divatból.

– Pedig az elmúlt húsz évben a kereskedelmi zeneadók mindent megtettek, hogy kimúljunk. Kemény időszakokon is túl vagyunk, szinte a feledés homálya borult ránk, de a Bojtorján életérzést teremtett, amit nem feledett a közönség. A rádió mint a könnyűzene legfontosabb médiuma azonban megváltozott. Ami most megy, az már nem a klasszikus szórakoztatóipar, showbiznisz, hanem sokszor ripacsvásár. Na, mi ebbe nem férünk bele. Nem is bánom.

– Generációs banda lettek?

– Összességében igen. A 35 felettiek jönnek a koncertekre, de olykor szinte a földre ülünk a meglepetéstől, amikor tinédzserek éneklik kórusban a nótákat. Az igazság az, hogy ahol a szülők nem adták tovább a dalokat a gyermekeiknek, ott nem aratunk babért, és ez Magyarországon időnként hétköznapi tapasztalat. Viszont a határon túli, milliós magyar közösségekben, a Délvidéken, a Felvidéken vagy éppen Erdélyben olyan a fogadtatás, a közönség, hogy csak ámulunk a színpadon.

– Mióta járják a Kárpát-medencét?

– Lassan tíz éve, és egyik meglepetésből a másikba esünk. Először az egyik ismerősöm kapacitált, hogy menjek szólóestet adni Csíkszeredába. Mondtam, hogy ha Bojtorján-dalok kellenek, csak együtt vállaljuk. Ráálltak. Amikor szokás szerint a koncert előtt érdeklődtem az egyik szervezőtől, hogy mennyien jöttek el, mire számítsunk a színpadon, azt a választ kaptam, megtelt a 800 fős művelődési ház, sőt alig férnek el, csak van egy kis gond. Először nem értettem, aztán odahúzott az ablakhoz. Az épület előtt és körül több ezren álltak, várták, hogy kezdjünk. A kis gond a kihangosítás volt, de a székelyek megoldották.

– Lassan fél évszázada áll a reflektorfényben, tartalmas életpálya van ön mögött, legutóbb lovagkereszttel tüntették ki, mégis új utakat keres. Irodalmat tanít.

– A zene testvére az irodalom, a költészet. Megpróbálom rendhagyó tanórákkal egészen közel hozni a diákokhoz Radnóti Miklóst. Az előadás a Tétova óda címet kapta. Ebben, a szokásos tanmenettől némileg eltérve, úgy próbálom meg felkelteni a diákok érdeklődését, hogy nem a szokványos sztereotípiákat hozom elő, hanem megmutatom az embert, aki a hétköznapokban éppen olyan csetlő-botló, örömet, bánatot megélő hús-vér lény, mint bármelyikünk. És nem mellesleg egy géniusz. Akárcsak Weöres Sándor. Ő lesz a következő ebben a programban. A fiatalok örömmel fogadják ezt a tudásátadási formát. Végül is a lényeget próbálom átadni a diákoknak, azt, amit a Bojtorján-sláger refrénje mond: csak ember légy, fiam.

(SFI)