Hetvenöt éves a jégkoronglegenda

Gyors, technikás és bátor – ez jellemezte Horváth Zoltán jégkorongozót aktív játékosként, amikor még a Fradiban és a válogatottban kergette a korongot. Ma aktív nyugdíjasként éli életét csaknem fél évszázada kerületünkben. Decemberben töltötte be a 75. évét… A sokak által csak Öcsinek becézett egykori sportolót egy tehetségkutatón fedezték fel még az ötvenes években.

– A Feneketlen-tó mellett laktunk és az ottani jégpályán koriztunk rendszeresen, gyakran éjfélig villanyfénynél, amely akkoriban nagy szó volt – meséli. – Mindent megtettünk azért, hogy hokizhassunk. A gondnok, cserébe, hogy letoltuk helyette a havat a pályáról, megengedte a játékot. A bátyám is hokizott, így lettem Öcsi. Annyira megtetszett a jégkorong, hogy elmentem egy tehetségkutatóra, ahol felfedeztek és 1959-ben leigazoltak a Budapesti Építőkbe. Nem sokkal később pedig elcsaltak a Fradiba.

– Ahol nagy sikereket ért el…

– Szélsőként játszottam, ötször lettem bajnok és kupagyőztes, s innen kerültem a válogatottba is. Gyorsnak, technikásnak és bátornak könyveltek el, többször voltam gólkirály, ha jól emlékszem, egyszer egy szezonban elért huszonnyolc gólommal. A Fradi–Dózsa vérre menő rangadók ma is élénken élnek bennem. S van még egy meccs, amit sose felejtek el. 1969-ben, a C csoportos szkopjei világbajnokságon a házigazda jugoszláv csapat már 5-0-ra vezetett ellenünk, amikor beindultam és egymás után lőttem a gólokat, összesen hatot, így lett 6-6-os döntetlen! Életem legjobb mérkőzésén nekem minden bejött, se előtte, se utána nem lőttem ennyi gólt válogatott mezben. Egyszer, a B csoportos vébén az élvonalbelinek számító NSZK ellen az én három gólommal értünk el 4-4-es döntetlen.

– Nagy fájdalma, hogy lemaradt az 1964-es innsbrucki téli olimpiáról.

– Valóban, hiszen jól ment a játék, de nem sokkal előtte, egy felkészülési meccsen, szárkapocscsonttörést szenvedtem. Dupla fájdalom… De van még egy nagy fájdalmam, mert amikor rövid ideig nyugaton éltem az első feleségemmel, le akart szerződtetni a Los Angeles Kings, de különböző okokból nem mehettem, így megint egy álommal kevesebb… Hazajöttem, majd 32 évesen a Fradiban hagytam abba az aktív sportot, de azóta is nyomon követem a hazai jégkorongozást, amely sokat fejlődött. Ha nekünk ilyen hátterünk lett volna, mi is többre vittük volna. A négy gyerekem közül csak Levente fiam hokizik, igaz, amatőrként. 

– Kinek szurkol?

– Természetesen a Fradinak, a BMTE-nek – a pálya közelében lakom – és a polgármesterünknek, Karsay Ferencnek, hogy valósítsa meg nagy vágyát, azaz Budafokon beinduljon a hokiélet! (Temesi László)