Nyelvünk a népzenénk is

A huszadik évad kezdődik szeptemberben a Vojnovich–Huszár-villában. A kezdet kezdetén az elsők között adott itt szabadtéri koncertet a Sebő együttes, ahogy most, két évtized elteltével is Sebőék muzsikáltak a hangulatos kertben az évadzáró koncerten. A zenei programon Sebő Ferenc Kossuth-díjas énekes, gitáros nem tagadta meg népzenekutató és egyetemi oktató mivoltát: az elhangzott népdalokat, énekelt verseket, saját dalait, valamint feldolgozásait a közönség nagy örömére magyarázatokkal fűzte egybe. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett zenésszel a koncert előtt beszélgettünk.

– Elsők között kezdtünk foglalkozni a népzenével, amelyről akkoriban sokan nem gondolták volna, hogy másra is jó, mint rendszerezve eltenni, és csendben megőrizni az utókor számára. Játszani, különösen gitáron, szinte senkinek nem jutott eszébe. Halmos Bélával, akivel az egyetemi éveim alatt (BME Építészmérnöki Kar – a szerk.) együtt gitároztunk – a Beatles-daloktól kezdve mindent –, „rákaptunk” a népdalok ízére. Megtanultuk, begyakoroltuk és előadtuk a diáktársainknak, akik nagyon élvezték. Akkor már tudtuk, hogy ugyanúgy megtanulható és játszható ez a muzsika, mint a kamarazene, és az évek alatt egyre több követőnk akadt – beszélt a hazai hangszeres népzenei és táncházmozgalom kezdetéről Sebő Ferenc. Hozzátette: az akkori társadalmi rendben nem volt hangsúlyos saját kultúránk ápolása, pedig a hagyományos kommunikációs rendszer, a beszéd, a zene és a tánc évszázadokon keresztül egységet alkotott, „szentháromság” volt. A zenével mást lehet kifejezni, mint a beszéddel, sokszor olyan dolgokat is, amelyeket szóban nem is illik, tánc közben pedig a mozdulatok és a testbeszéd sok mindent elárul a táncosokról. Ezek nagyon fontos kommunikációs eszközök ahhoz, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz.

A Fölszállott a páva című televíziós népzenei és néptánc tehetségkutató verseny zsűrielnöke kérdésünkre válaszolva elmondta: szó sincs arról, hogy a fiatalok körében népszerűsíteni kellene a népi kultúrát. A népzenét nem megszerettetjük a gyerekekkel, hanem megtanítjuk nekik, ahogy a magyar nyelvet sem népszerűsítjük, hanem használjuk. A népzenét eredendően szeretik a gyerekek, és ahogy több mint negyven évvel ezelőtt, a fiatalok is „csak” játszani akarják.

(Tamás Angéla)