Téged vár a papírgyár

A Dunával párhuzamosan futó Gyár utcában 1904-ben kezdte meg működését az első üzem, a Hercz Adolf-féle Budafoki Zománcozott Edénysajtoló- és Fémárugyár, vagyis a Zománcgyár. Rá két évre Schmidl Sándor és fia megalapította kókuszolaj-feldolgozóját, az Alexisz Zsírműveket, majd felépült egy nyomdafestékgyár, a Gschwindt-féle Szesz- és Élesztőgyár Rt. budafoki gyártelepe és az „Atlas” Asbestcementpala-gyár Rt., melynek budafoki gyártelepét az Első Magyar Cartonlemezgyár Rt. vette át 1923-ban. Pár évvel az államosítás után a Papíripari Vállalat Budafoki Papírgyára névre hallgatott, és közel ötven éven át a magyar papíripar meghatározó szereplője volt. 1990-ben a gyár egy kis részét megvásárolta egy belga cég, majd két évvel később a privatizáció következtében az egész gyár az amerikai Tenneco konszern kezébe került. Ettől kezdve a papírgyár PCA-Budafoki Kartongyár Rt.-ként folytatta termelését egészen 1995 júliusáig, amikor rövid idő alatt leégett, így Magyarországon megszűnt a kartongyártás.

– 1967-ben, amikor az egyetem elvégzése után beléptem a gyárba, 5 forint 20 fillér volt a napi ebédjegy ára, és nekem, kezdő mérnöknek havi 1640 forint a fizetésem. Az arányok jók voltak, de a béremet keveselltem, ezért átmentem folyamatos műszakba órabéresnek. Hat munkanap után járt két szabadnap, így minden hatodik vasárnapom volt szabad. Óránként 7 forint 20 fillért kaptam, és mellé 60%-nyi folyamatos üzemi pótlékot. Én lettem a „jól fizetett meós” –emlékezett vissza a kezdetekre Fonyódi Ferenc, a Budafoki Papírgyár egykori igazgatója (1988–1992), aki a hétköznapokból is kiragadott néhány, arra a korszakra jellemző mozzanatot.

– A munkások zömét, csúcsidőben 400 főt a gyár saját autóbuszával szállította be Érdről, Iváncsáról, Ercsiből, Pusztaszabolcsról, Csákvárról és Besnyőről. Ezek az emberek négykor keltek, a buszon aludtak és dohányoztak – mesélte, majd eszébe jutott az abban az időszakban mindenki által használt üzemi étkezde.

– A papírgyári ebédlőnek sajátos hangulata volt. A húszperces ebédidőben a menzán maggi és a vegeta illata keveredett az udvarról beszűrődő cigarettafüsttel. A lányok a könyvelésről folyamatosan azt kérték, hogy csukják be az ajtót, mert hideg van. A viaszkos vászon terítővel letakart, négyszemélyes asztalokon alumínium tálca, azon vizeskancsó és a négy vizespohár állt. A látványt a mosogatóhelyiség és a személyzet tette teljessé.

A forró lebbencslevest, a csontlevest cérnametélttel, a paradicsomlevest vagy a lencselevest egy kerek műanyag tálban (veidlingben) kihozták a négy-négy dolgozónak. A második fogásért műanyag tálcával a kézben, sorba kellett állni. A húszliteres alumíniumtartályos, saját, üzemi gyártású szódavízből grátisz lehetett inni, és egy szelet kenyér is járt az ebédhez. Pénteken túros bukta is volt, ha a párttól vagy a központból vendégeket várt az igazgató. Az ételmaradékot pedig Hochbaum bácsi vitte el két órakor a szamaras kocsijával a Nagykőbánya utcába – emlékezett az akkori körülményekre Fonyódi Ferenc. (Folytatjuk)

(Tamás Angéla)