A település

Budafok–Tétény a főváros XXII. kerülete, Budapest délnyugati részén fekszik a Duna jobb partján. A ma közel 60 ezres lélekszámú kerület 1950-ben jött létre Budafok város, valamint Nagytétény és Budatétény községek egyesítésével. Természetföldrajzilag a Budai-hegység déli előterét alkotó dolomitból es mészkőből álló, karsztos felszínű Tétényi-fennsíkon és annak a Dunáig lefutó lejtőin terül el, amelyek löszös talajtakarója kiválóan alkalmas volt a szőlőtermesztésre. A fennsík Kamaraerdő melletti, sziklagyepes része, amely számos ritka növény- és állatfaj élőhelye, valamint a Háros-sziget a még érintetlen artéri erdőségével természetvédelmi terület.

Az újkőkortól kezdve már folyamatosan lakott vidéken az első jelentős emléket a rómaiak hagyták, létrehozva Campona castellumát (Nagytétény), amely a limes egyik jelentős katonai tábora volt. Fontos dunai átkelő lévén folytonos volt a lakosság, s a népvándorlás korából is kerültek elő régészeti leletek. A honfoglalás után Nagytétény területén volt Töhötöm (Tétény) vezér téli szállása. Az ezután már Téténynek nevezett településen IV. (Kun) László 1279-ben országgyűlést tartott a kun kérdés rendezésére. Az oklevelek tanúsága szerint a király és kísérete a Háros- (egykor Csúthnak nevezett) szigeten lévő Csúti premontrei prépostságban szállt meg. A Téténytől északabbra fekvő Csút falun kívül még egy harmadik település is létezett vidékünkön, a mai budafoki fennsíkon lévő Kána. Tétény a XV. század második felében élte virágkorát, ekkor már mezőváros (oppidum) volt. A török uralom végére a vidék három települése elpusztult, leginkább Tétény maradt fenn, amelyet földesura, Száraz György 1711 után német telepesekkel népesített be. Később magyar jobbágyokat is telepítettek ide.

Ez időben kezdődik Budafok története, amelynek területe a török uralom után, 1698-ban Savoyai Jenő herceg birtoka lett a Csepel-szigeti uradalom szőlőhegyeként (latinul Promontorium). Önálló településként csak a herceg halála után, 1739-ben alakult meg Promontor zsellérközség a többségükben Csepelről átjött német szőlősgazdákból. Első házaikat a Brunnthal (mai Péter-Pál utca) völgyében építették fel. A település gyors fejlődését, csakúgy, mint Tétény, a szőlőkultúrának és a kőfejtésnek köszönhette. Ezekhez kapcsolódik a kerület páratlan pincerendszerének kialakulása is. A töretlen fejlődést az 1886. évi filoxérajárvány állította meg, amely szinte teljesen kipusztította a fő megélhetési forrást jelentő szőlőket.

Ekkorra már Budatétény is (1915-ig Kistétény a neve) önálló településsé vált, amelyre inkább az elszórtan épült házak, villák a jellemzők, minthogy a falu 1873-ig Nagytétény egyik szőlőhegye volt. A szétválás után kezdték az ófalura Tétény helyett a Nagytétény nevet használni.

A vasútvonalak megépülése (1861: déli vasút, 1882: pécsi vasút) megteremtette a későbbi évek fejlődésének alapját. A század utolsó évtizedében és a XX. század elején meginduló iparosodás (sörgyár, pezsgőgyárak, gyufagyár, sertéshizlalda) meghatározóvá vált a főváros gazdasági vérkeringésébe mind jobban bekapcsolódó települések életében. 1899-ben Budafokig, 1909-ben már Nagytétényig járt a HÉV. Ezekben az években kezdett kialakulni a Nagytétényhez tartozó Baross Gábor-telep is, amely az anyaközségtől távol szinte külön települést képezett.

Az addigi Promontor 1886-ban lett Budafok, 1926-ban pedig városi rangot kapott. A megszűnt szőlőkultúra folytatásaként a város a XX. században jelentős borászati centrummá fejlődött, ahol a mai napig borászokat is képeznek. 1987-ben Budafok megkapta a „Szőlő és Bor Városa” kitüntető nemzetközi oklevelet.

A XX. század elején nagymértékben növekedett a települések lakossága, egyre hátrébb szorult a német jelleg, s magyar többség alakult ki. A németség többségét a II. világháború után Németországba telepítették, de ma ismét feléledőben van a német nemzetiségi hagyományok ápolása. Az ipari fejlődés, a több száz éve itt élő németség kitelepítése, a fővároshoz csatolás, a nagyarányú beköltözések, lakótelep-építések ellenére a túlnyomóan kertvárosias jellegű kerület a mai napig őrzi egykori alkotó településeinek jellegét, amelyekben eleink műemlékek sorát hagyták ránk