A humor nagyágyúja a Kempelenben

Kőhalmi Zoltán 1990-ben a humorfesztivált hallgatva határozta el, hogy humorista lesz. Nyolc év múlva a Magyar Rádió a tehetségkutató műsorára kivette írásait a fiókból, borítékba tette és bedobta a postaládába. Azt gondolta, ez a hivatalos útja annak, hogy valaki humorista legyen. Szerzőként ő lett az első a humorfesztiválon, ahogy azt tizenkét évesen eltervezte. Előadóként a Godot Dumaszínházban debütált, dolgozik a Rádiókabaréban, az Esti Showder című műsorban, konferál, szerepel, és a HVG címlaptervező csapatát vezeti. Hat éve megkapta a Karinthy-gyűrűt is. A humorista a Kempelen szakmai napon úgy fogalmazott: „A válság haszonélvezői vagyunk. Az embereknek nincs pénzük, de szeretnek nevetni, ezért ha úgy nézem, az emberek utolsó pénzét vesszük el.

Kőhalmi Zoltán világéletében szabálykövető ember volt. 1990-ben a humorfesztivált hallgatva elhatározta, hogy humorista lesz. Kivárta, amíg nyolc év múlva ismét meghirdeti a Magyar Rádió a tehetségkutató műsorát, akkor kivette írásait a fiókból, borítékba tette és bedobta a postaládába. Azt gondolta, ez a hivatalos útja annak, hogy valaki humorista legyen. Utóbb persze kiderült, hogy a többi döntős már itt-ott próbálkozott, szerzőként mégis ő lett az első a humorfesztiválon, ahogy azt tizenkét évesen eltervezte.

Előadóként a Godot Dumaszínházban debütált, dolgozik a Rádiókabaréban, az Esti Showder című műsorban, konferál, szerepel, és nem utolsósorban a HVG címlaptervező csapatát vezeti.

Kőhalmi Zoltán humorista, aki hat éve megkapta a Karinthy-gyűrűt, a Kempelen szakmai napon úgy fogalmazott:  „A válság haszonélvezői vagyunk. Az embereknek nincs pénzük, de szeretnek nevetni, ezért ha úgy nézem, az emberek utolsó pénzét vesszük el.”

– Mikor és hogyan jött rá arra, hogy másképp látja a világot, mint a többség?

– Már kisiskolásként bújtam mindent, amit humornak neveznek. Szerettem viccet mesélni, viszont soha nem voltam az osztály bohóca, csak egy-két embert boldogítottam a poénjaimmal. Tizenkét évesen kezdtem írogatni, de közönség elé először gimnazista koromban kerültek a dolgaim a szegedi középiskolás művészeti héten.

– Humoristaképzés nincs, de azért biztos ebben a szakmában is van, ami megtanulható.

– Vannak ökölszabályok. Ezeket meg lehet tanulni, de lélek nélkül, csak recept alapján főzni sem lehet, és mint minden szakmához, ehhez is kell szorgalom meg alázat. Azt, hogy melyik poén fog működni, senki nem tudja előre, csak sejteni lehet. Igazából minden a közönség előtt derül ki. Szerencsére olyan, hogy egy egész előadás során ne nevessenek, nem szokott előfordulni. Ha egy poén nem jön be, megpróbálom másnap másképp mondani, de ha már harmadszor sem nevetnek rajta, kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy nem működik. Mindig diktafonra veszem a fellépéseimet vagy jegyzeteket készítek, és esténként a közönség előtt csiszolódik a műsor. Ez a műfaj az őszinteségétől jó. Annyira közvetlen, hogy hamar megérzik a nézők, ha valaki nem hiteles.

– Építészmérnöknek tanult. A kabarék mellett le tudott diplomázni?

– Amíg csak magamnak írtam, addig egész tűrhetően muzsikáltam a műszaki egyetemen. A humorfesztivál után azonban mindenféle tévéműsorba bekerültem ötletembernek, volt olyan, hogy előadáson, a pad alatt írtam poénokat a Fábry-show-ba, így végül egy évtizednyi küzdelem után végeztem.

– Mi a véleménye a sokszor hallható alpári stílusú humorizálásról?   

– A mindennapi életben is értéknek tartom a választékos beszédet és lustaságnak, ha valaki mindent ugyanazzal a néhány trágár szófordulattal fejez ki. A gyerekeimet is azzal szoktam büntetni, ha csúnyán beszélnek, hogy mondani kell helyette három szalonképes szinonimát. Gondolkodnak is, meg talán ráébrednek, hogy így is lehet fogalmazni. Ez fokozottan igaz a színpadon.

– Úgy tudom, könyvet is ír.

– Évek óta pörgetem magam előtt, de idén a karácsonyfa mellett újra nekifogok. Az a címe, hogy Mindenkönyv, és igyekszem vele minden olvasói igényt kielégíteni. Az a cél, hogy aki megveszi, annak már más könyvre ne is legyen szüksége. (Tamás Angéla)