A doni áldozatokra emlékeztünk

Hatvannyolc éve, 1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, amelynek során szinte teljesen megsemmisült a 200 ezer fős 2. magyar hadsereg. Kevés olyan tragédiája van a magyar történelemnek, ami akkora létszámú halott, sebesült, eltűnt és fogságba esett katonát eredményezett, mint a doni áttörés.

Erre emlékezve gyújtott gyertyát a mintegy ötvenfőnyi jelenlévő, köztük Szabolcs Attila polgármester és felesége az emlékhelynél. A megemlékezést Udvarnoky László plébános tartotta, majd Fodor Tamás hegedűművész, a budatétényi egyházközség családsegítő referense mondott beszédet.
Ebből idézünk:

"Emlékezni lehet valamire spontán, de a megemlékezés mindig szándékos, tudatos. A lényege az, hogy bizonyos dolgokat kiemelünk a többi közül, hogy míg azok elmerülnek az idő múlásával, ezeket mindig szemlélhessük. A Don-kanyarban harcoló mintegy 200 000 katona többsége azzal a hittel vonult harcba, hogy ezáltal a hazáját védi és a végsőkig kitartott. Korszerűtlen fegyverzettel, hiányos felszereltséggel, borzalmas körülmények között. (...)
Néha átmeneti békeidő adatik, látszólag nem zajlik éppen háború, de a lelkek küzdelme megállíthatatlan. ?dám és Éva szembeszegülése Istennel, mint valami elkapkodott, átgondolatlan hadüzenet, megpecsételte az emberiség sorsát, így küzdenünk kell egész életünkben, akár tetszik, akár nem. A küzdelemben nincs győztes és nincs vesztes. Csak áldozatok lehetünk, vagy hősök. Mert a hősiesség nem más, mint a felülről kapott parancs mellett kitartani akár hiányos felszereltséggel, korszerűtlen fegyverzettel, iszonyatos körülmények között is, és adott esetben akár mindhalálig. A jóért való küzdelembe szabad helehalni. (...)
A világ üzenete ma ezzel ellentétes. Mást sem hallunk, mint hogy az egyre nagyszerűbb körülmények, és a legkorszerűbb fegyverzet, a legmodernebb felszereltség is megszerezhető mindenféle küzdelem nélkül. Az elektronikus sajtreszelő, a benzinmotoros lombseprő és az intelligens mosópor dolgozik helyettünk, hogy mi hátradőlhessünk a házimozi képernyője előtt, és nyugodtan engedelmeskedhessünk az egyetlen parancsnak, mely igy szól: ne menjenek sehová, mert mindjárt kezdödik... És mi gyakran tényleg nem megyünk sehová, csak ülünk, és nézünk magunk elé, és a fentről jövő parancs egyre kevésbé hallható. Nem csoda, hiszen már 5-6 hangszóró vesz körül minket, és felóránként a fülünkbe harsogja, hogy ne menjünk sehová.
Ezért kell emlékezni. Emlékezni a hősökre, akiknek sikerült hőssé válniuk, függetlenül attól, hogy hazájukat ténylegesen megvédték-e ezzel bármitől is. Annak a csatának a végeredménye ott és akkor teljes vereség volt. De az utókor számára az ott harcolók hősiessége példa lehet arra, hogy nekünk is sikerülhet hőssé válni, hiányos felszereltséggel, korszerűtlen fegyverekkel és mégoly borzasztó körülmények között is. És ezen még az sem változtathat, ha a világ a harcunkat totális csődként, teljes vereségként értékeli."