Vasakarattal a csúcsokra

Erőss Zsolt, Magyarország vezető expedíciós hegymászója volt a Klauzál Ház vendége, aki felépülése óta újabb és újabb csúcsokat hódít meg. Március végén a nepáli 8091 méter magas Annapurna csúcsra indulnak.

- Több mint két évvel ezelőtt érte baleset a Magas-Tátrában, ami megváltoztatta az életét. Mennyire alakította át a gondolkodását?

- Nem olyan nagyon, mint a fizikumomat. Egyértelműen súlyos törés az ember életében, hogy elveszíti az egyik testrészét, de a mentalitásomon szinte semmit sem alakított, és nagyon jól vissza tudtam jönni fizikailag is nagyjából arra a szintre, amelyen álltam a baleset előtt. Már akkor is fontosnak tartottam azt, hogy az ember fizikai aktivitásában is élje meg az életét és a baleset után is, miután szembesülnöm kellett a mozgáskorlátozottsággal. Ma már rálátok mindenféle társadalmi rétegre, például a mozgássérültekre, így még inkább felértékelődik bennem az aktivitás. Szerintem ez adja az életünk lényegét, értelmét.

- Egy írásában az olvasható, hogy a hegyért, a megtett út öröméért mászik, de emellett felteszi önmagában a kérdést: mennyi a hiúság, a becsvágy, illetve a versenyszellem a tevékenysége mögött. Melyik dominál jobban, az önmagával vagy a másokkal való verseny?

- A hegymászás arról is szól, hogy az emberi természetet kutatjuk. Az ember leginkább önmagát szeretné megismerni, de ezzel egyúttal az egész emberi természetet is. Lehet tagadni, de akkor is bennünk van a versenyszellem szinte minden területen, ahol tevékenykedünk, és így persze olyan hobbikban is, mint a természetjárás, a hegymászás. Itt az a lényeg, hogy az ember jól tudja ezeket kordában tartani. Mint ahogy az önismeret is arról szól, hogy akarjuk megismerni magunkat és a környezetünket és minél jobban az uralmunk alatt tudjuk tartani.

- Az aktív élet folytatásához számos orvosi konzultáció után amputálni kellett a jobb lábszárát, ez nagyon nehéz időszak lehetett. Mit jelent önnek a teljesség?

- Az embernek magának kell dönteni a fizikai állapotáról. Ez egy előállt orvosi helyzet volt, többféle megoldás létezett. A saját életemre nézve olyan megoldást kellett választanom, ami aktívabb életet tesz lehetővé. A teljesség lehetetlen dolog, viszont törekedni kell rá, főképp teljes élettel. Azért is ezt kell tennünk, mert az élet egyedi, egyszeri lehetőség. A teljes élethez nemcsak az tartozik, hogy az ember valamilyen karriert fusson be, a megélhetését biztosítsa, hanem tudnia kell megélni a kreativitását is, illetve fizikailag is olyan tevékenységeket kell felfedeznie, amelyeket szeret, amiket élvez. Összességében az él jól, aki az életének minél több pillanatát, minél több helyzetét tudja élvezni.

- Sok ember az ön helyében elképesztően kétségbeesett volna, ön viszont rendkívül derűs, mint ahogyan a felépüléséről szóló, A hópárduc talpra áll című filmből is kiderül. Miben rejlik a boldogság?

- A boldogság érdekes dolog, mert inkább sok apró pillanatban kerül elő. Valahogy azt látom, hogy a fogyasztói társadalom olyan vágyak generálásában él, amelyeket nem lehet mindig beteljesíteni, és ettől gyakorlatilag olyan, mintha folyton boldogtalanok lennénk. A természeti népektől viszont lehet tanulni. Kemény, nehéz életük van, de sok boldog pillanatot tudnak megélni egyszerűen azzal, hogy örülnek egymásnak és örülnek az életnek. Nekünk ez kicsit nehezebb, nekünk célokat kell kitűzni, én ezt teszem a hegymászással. Ha az ember a céljait jól meg tudja határozni, akkor ezzel együtt az életét is jól határozhatja meg és boldogabban tud élni.

- Egyedülálló sikereket ért el és megmutatta, hogy mindenhonnan fel lehet állni. Mit jelent önnek az ismertség? Mennyire fontos a mai világban, hogy legyenek példaképek?

- Már a Mount Everest megmászása kapcsán éreztem, hogy példaképpé válok. Ahol most tartok, az még érdekesebb és fontosabb állomásnak tűnik, hiszen láthatóan jól tudom motiválni az embereket arra, hogy a nehéz helyzeteiket ne érezzék annyira nehéznek, hanem inkább feladatot, célt lássanak bennük és sikeresen gyűrjék le őket. Egyértelmű, hogy az embereknek szükségük van példaképekre, nekem is. Amikor el kellett fogadnom, hogy elveszítek egy lábat, akkor a legfontosabb az volt, hogy más hogyan éli az életét amputált végtaggal vagy egyéb betegségekkel. Nagyon fontosak voltak azok a példák, akik egy ilyen helyzetben is teljesítményeket értek el, aktivitással élték az életüket. Ez volt a lehető legerősebb támpont.