Szerelmem, Erdély

Percek múlva a színpadra lépett Rékasi Károly. Nem szólalt meg, csak lassú mozdulatokkal érzékeltette: megérkezett. A Szerelmem, Erdély rendhagyó előadóest. Az egyórás műsorba belefér a "mozi", a zene és a színészi játék, a szavalat és az emlékek közötti kutakodás egyaránt. Az előadás után Rékasi Károllyal az irodalmi összeállításról, hangulatról, az elégedettségről és a boldogságról beszélgettünk.

- Önálló estjén nagyon sok impulzus érte a nézőket. Manapság csak így köthető le az emberek figyelme?

- Életünket ma már másféleképpen éljük, mint az előadói estek, irodalmi estek fénykorában. Az emberek jó része rádiót hallgat autóvezetés közben, és ha megcsörren a telefonja, azt is felveszi. Más ritmusú életet élünk, mint sok-sok évvel ezelőtt. Minden felgyorsult. Nehezen tudom magamat elképzelni, hogy egy órán keresztül egy teljesen nemtelen közegben nézzek egy színészt. A megfelelő zene más, magasabb szintre emeli a verset, a prózát. Együtt egészen más húrokat pendítenek meg az emberben legbelül. Megéreztem, hogy ez működik és arra gondoltam, miért ne jelenhetnének meg képek is.

- Mit kínál a nézőknek?

- A választás lehetőségét. Válassz! Ne engem nézz az előadás végéig, ahogy ott állok egy decens öltönyben és verset vagy regényrészletet mondok neked, hanem ezt az egészet, amit belehelyezünk egy laza játékba! Képzeld el, hogy velem, a turistával együtt találod meg ezt a bőröndöt! Előttünk feslenek fel a titkok és bukkannak elő az apróságok, amik azután beindítják a gondolatokat. De ha érdekesebbet látsz ott, a kivetítőn, azon a képen, akkor nézd azt! Ja, hogy most meg az érdekel, amit ez a pasas művel, csinál, mond, néz vagy lát? Akkor nézd őt! Azt gondolom, hogy az emberek szívesen vesznek részt ilyen játékban, és én szívesen játszom így. Úgy vélem, sikerült megtalálni azt a formát, amely a mai élet ritmusához, a mai szükségletek szerint való.

- Koltay filmjében ön Erdélyben jár. Lát különbséget az ottani és az anyaországban élő magyarok között?

- Itthon, ha kimegyek az utcára, befelé forduló, lezárt szemű és dekadens arcok fogadnak. Erdélyben azt látom, hogy annak is örülnek az emberek, ha hideg a víz a patakban. Ott képesek meglátni, megérezni, észrevenni a jó dolgokat, örülni annak, és örömüket kinyilvánítani. Ez óriási dolog! Magyarországon én ezt hiányolom. Hahó, ember! Örülj már annak, amid van! Sok mindennek lehet örülni. A múltunknak is, mert az is mi vagyunk, a tereken nyíló tulipánoknak, amelyekben mindenki gyönyörködhet, a hónak, mert az mindenkinek ugyanolyan fehér.