Ötvenhat gyerekszemmel

Kiskamaszként, 11 éves gyerekként éltem át a forradalom napjait. Október 23-án a sarki posztos rendőr (mert akkor sokkal inkább jelen voltak az utcán, mint most) láthatóan zavartan, idegesen viselkedett, amikor hírt kapott az egyetemi ifjúság felvonulásáról. Nem volt olyan magabiztos, mint amikor nekünk tartott előadást a Bartók Béla úti iskolában, ahová jártam.

Édesanyám, öcsém születésnapjára készülve, bement a városba, és csak nagy nehézségek árán tudott hazajutni. Édesapám éppen kórházban volt az egyik ??llői úti klinikán. Este furcsa hangok hallatszottak, testvéreimmel nehezen jöttünk rá, hogy lövéseket hallunk. A Gellért térnél, ahol laktunk, a szomszéd ház belövést kapott.

Apámat teherautóval hozták haza a kórházból, mert kellett a hely a sebesülteknek. A teherautó platóján hasaltak az emberek, hogy valamennyire védve legyenek a lövedékektől.

Az orosz támadást az óvóhelyen vészeltük át, és reménykedve hallgattuk a Szabad Európa Rádió recsegő adását, amikor azzal biztattak: jönnek már az ENSZ-csapatok. A nők nagyon féltek, élénkek voltak még az emlékek az orosz katonák világháborús erőszakoskodásairól. A házban lévő Szeged étterem raktárából a készletet ezért apám vezetésével a lakók áthozták és szétosztották a családok között, hogy különösen az alkohol ne kerüljön a fosztogató katonák kezére, ne legyen mitől lerészegedniük. A lakók jegyzőkönyvvel vették át az árut. A harcok után mi, gyerekek jártunk ajtóról ajtóra, és begyűjtöttük az érte járó pénzt, amit eljuttattunk az étteremnek.

A harcok szünetében körülnéztünk a Fehérvári úton, a Móricz Zsigmond körtéren, a körúton. Sok volt a holttest, főleg oroszok, mert a magyarokat előbb eltemették. Minden téren friss sírok voltak, halottak napján milliónyi gyertya lángja lobogott fölöttük.

Életem meghatározó élménye volt részt venni az egymást követő néma tüntetéseken. A forgalom leállt (az orosz járműveket is leállították). A gyalogosok is megálltak, az ablakokba gyertyát tettek. A tüntetés végén mindig elénekeltük a Himnuszt.

A családunkból senki nem disszidált, ahogyan akkor az emigrálást hívták. Édesapám sem, pedig a háború után meghurcolták, mert egy diósgyőri hadiüzem parancsnoka volt mérnökként, karpaszományos katonaként. Hat évet kapott érte, amiből négyet le is ült. Mégsem akarta soha elhagyni a hazáját. Az igaz, hogy a csizmája szárában sokáig hordott egy fűrészlapot, hogyha elkapnák az oroszok és deportálni akarnák, legyen mivel kivágni a vagon alját"Ś

Ezzel szemben sok szomszéd, iskolatárs távozott az országból. Nekünk, gyermekeknek kintről küldték haza a rágógumit, tanáraink nagy bosszúságára, ami akkor az amerikai életmód szimbólumának számított, és mint ilyet, itthon üldöztek.

Az én gyerekkori emlékeimben sem jelenik meg más, mint ami a nemzet emlékezetében: az egymásrautaltság, a forradalom tisztasága, a félelem, a néma ellenállás a túlerővel szemben, a győztesek kicsinyessége, és a legfájdalmasabb, a hatalmas veszteség emberben, reményben. Becsüljük meg jobban mostani szabadságunkat, amiért oly sokan áldozták életüket 57 éve!