Élve eltemetve

Két hétre rá, hogy Dózsa László tizennégy éves lett, kitört az 1956-os forradalom. A színművész szinte gyerekként élte át az utcai harcokat, társaival a Divatcsarnokot védő csoport tagjaként cikázott a golyók között, hogy harcképtelenné tegye a tankokat. Amikor az orosz katonák elpusztították állomáshelyüket, őket a Rákóczi mozi falához állították, és sortüzet nyitottak rájuk. A fiatal forradalmár a nyakát ért golyótól azonnal összecsuklott, a halott társaira dobált gránátok repeszeiből pedig kettőt a mai napig a fejében őriz. Elmondása szerint ha a forradalomról beszél vagy felidézi az akkori eseményeket, a mai napig éles fájdalom nyilall a fejébe. Ez történt vele a budafoki megemlékezésen is, amikor a Bohóc vérben és vasban című könyve ihlette Pozsgai Zsolt-versben saját megélt tragédiáját elszavalta.

- Hogyan lett tizennégy évesen forradalmár?

- Klein Robi barátommal, akivel egy házban laktam a Hegedűs Gyula utcában, hallottunk az október 23-i eseményekről, így amikor édesanyám másnap vásárolni zavart a Lehel piacra, ahol már toborozták az embereket, az "Aki magyar, velünk tart!" felhívásra mi is felszálltunk egy teherautóra. Az elvitt minket este a Divatcsarnokhoz, ahol már osztották a lámpagyárból hozott fegyvereket. Drága anyám csak 30-án hallott rólam. Akkor keveredtem haza, amikor azt mondták, győzött a forradalom és úgy nézett ki, hogy konszolidálódik a helyzet.

- De nem így történt.

- Nem. Mint ismert, november 4-én visszajöttek az oroszok, és pár nap alatt kétszázról harmincra csökkent a létszámunk. Megadtuk magunkat, mert nem tudtuk, hogy utcai harcoknál nincs hadifogság. Ott azonnal kivégzik az embert. Falhoz állítottak és négycsövű légelhárító puskával lőttek ránk. Szabályosan lemészároltak minket. Repültek a csontok, a húscafatok és utána még a "briketteket" (tojásgránátokat) is ránk vágták. Akkor nem féltem, mert gondolkodni sem volt időm. Spriccelt a vérem, kellemes érzés futott át rajtam, majd jött a gránát. Mindenki halott volt körülöttem. Belém is került két repesz, de én csodával határos módon nem haltam meg.

- Hogyan menekült meg a haláltól? Kórházba került?

- Amikor elmentek az oroszok, megtaláltak és bevittek a Szövetség utcai kórházba, ahol úgy-ahogy megoperáltak. Majd két hétre rá az ?VH-sok áthurcoltak a rabkórházba, ahol vallatás közben szétrúgták a sérült nyakamat és a fülemet. Azóta nincs hallócsontom, és a jobb fülemre nem is hallok. Annyira megkínoztak, hogy a klinikai halál állapotába kerültem. A jegyzőkönyvbe azt írták: "Nem vallott", másnapi dátummal pedig azt, hogy "Eltemetve". Akiket vallatás közben megöltek és szétrúgtak, azokat a Kerepesi úti temető tömegsírjába dobták, ahogy engem is. Már a meszet is ránk öntötték, amikor az egyik sírásó észrevette, hogy megmozdultam és kihúzott a sírból. Társával bevitt a Szabolcs utcai kórházba, ahol megoperáltak, de utána még hónapokig nem tértem magamhoz.

- Gyógyulása után mihez kezdett?

- Ercsibe mentem a nagybátyámhoz. Nem mertem személyi igazolványt kérni, ezért alkalmi munkákból éltem, papírok nélkül. Komédiások gyereke vagyok, anyám artista volt, gyerekkoromat a népligeti vurstliban éltem. Hároméves voltam, amikor először bedugtam a fejem az oroszlán szájába. Hiányzott ez a világ, ezért beiratkoztam a Rózsahegyiék színiiskolájába, ahonnan 1964-ben átvettek a Színművészeti Főiskolára. Akkor kértem személyi igazolványt. ?dám Ottó segítségével leérettségiztem a Balettintézet levelező szakán, és színész lettem.

- Évekkel később ideg-összeroppanást kapott, de már ezen is túl van.

- Érdekes, amikor harcol az ember, nem érzi a dolog rémségét. Az álom sokkal valóságosabbnak hat. Egyszer szörnyű álmom volt: nyakon lőttek, mielőtt megmenthettem volna a villamossínen ülő fiamat a tankoktól. Akkor kaptam ideg-összeroppanást.

- Néhány éve az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. Miért?

- Egyik kollégám megrágalmazott, hogy III/III-as ügynök voltam. Ez rettenetes volt. Soha nem voltam besúgó, soha nem jelentettem, de még csak beszervezni se próbált soha senki. Ha így lett volna, nem kapom meg az 1956-os Emlékérmet és a Szabadság Hőse Emlékérmet sem, amelyekre a legbüszkébb vagyok. Akárkiről van szó, akárkiről hullik le a lepel, nyilvánosságra kell hozni, ki volt hazaáruló. De ez még a mai napig nem történt meg.

- Színészként, rendezőként mit tart a színházról?

- A színház nem politizálhat. Az álmagyarkodást és mellveregetést utálom a legjobban. Igaz, őszinte magyar embernek kell lenni mindig és mindenhol. Főrendező vagyok az Újpesti Színházban, ahol játszunk Spirót és Csurkát is. Kellene azonban játszani Herczeg Ferencet, Molnár Ferencet, Szomoryt is, mert náluk magyarabb emberek nincsenek.
Tamás Angéla