Összefogás Luciferrel Belzebub ellen

- Ismert Szolzsenyicinnek az a mondása, miszerint a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön. A fiatalabb nemzedék azonban valószínűleg nem érti, mit akart ezzel az orosz író mondani. Meg lehet nekik magyarázni?

- 1989 környékén, amikor az úgynevezett rendszerváltozás elkezdődött, mi sem gondoltuk, hogy az lesz a legszörnyűbb része az életünknek, ami a kommunizmus után jön. Azt reméltük, normális élet lesz a részünk. Demokratikus berendezkedés, jogállam, piacgazdaság. És aztán persze menet közben - akár már az első néhány esztendőben is - nagyon sokan rájöttek arra, hogyha a szocialista tervgazdaság összeomlik, annak nagyon konkrét, egzisztenciába vágó következményei vannak emberek tömegei számára. Rengetegen elvesztették a munkahelyüket, hirtelen meglódult az infláció, ha kaptak is fizetést, az egy pillanat alatt a felét érte vagy a harmadát.

- Sokak szerint az a baj, hogy sem az első polgári kormány, sem az utána következők nem akartak, vagy nem voltak képesek egy igazságos elszámoltatást végigvezényelni.

- Ezt én annyiban másképp látom, hogy a többi volt szocialista ország sem boldogult könnyebben, jobban a történelmi igazságtétellel, még Kelet-Németország sem. Pedig ott egyszerű volt, hiszen a nyugat-német tartományokból - hogy így mondjam - az értelmiségi többletet átvezényelték a bírói posztokra, rendőrtiszti állásokba, iskolaigazgatói státusokba. Ezzel pedig egy elitcserét is el tudtak érni, nem csak egy rendszerváltozást, mint nálunk. Abban az értelemben persze elfogadom a kritikákat vagy a megállapítás valóságtartalmát, hogy talán még addig sem mentünk el 1990-1994 között, mint ameddig el lehetett volna menni. A volt szocialista országokban azonban a kilencvenes évek elején, egy nemzetközi felmérés szerint az emberek az egzisztenciális megpróbáltatások nyomása alatt már nem akartak a múlttal foglalkozni. A jövőt akarták mindenképpen pozitívabbnak látni. Mi részben ezért sem voltunk képesek arra, hogy valamiféle társadalmi nyomást próbáljunk meg érvényesíteni a politika színterén, a volt kommunisták pedig ezzel éltek vissza.

- Tény, hogy nagyon sokan áhítják a megbékélést, viszont sokan nem értik, mivel magyarázható a Nyugat és az Európai Unió posztkommunista figurák iránt érzett vonzalma.

- Szerintem ez viszonylag egyszerű, csak nehéz róla beszélni, mert ha véletlenül nyíltan beszélünk róla, akkor hamar megkapjuk a bélyeget a homlokunkra. Azt gondolom, az eredendő bűn tulajdonképpen 1945-ben, pontosabban az ezt megelőző esztendőkben rejlik, amikor az úgynevezett demokratikus Nyugat összefogott Luciferrel Belzebub ellen, tehát megpróbálták az akkor fenyegetőbbnek, vagy közvetlenebb veszélyt jelentő gonosznak tűnő hitleri Németországot egy másik terrorista rendszerrel kötött szövetséggel legyőzni. Ezt követően pedig bennünket is odadobtak koncnak, noha akkor már pontosan tudták, mi vár azokra az országokra, azokra a népekre, amelyeket Sztálin le fog taposni.

- Nem azért van ez az olthatatlan szeretet, mert a nyugat kapitalistái lényegében nagyon nagy tetszéssel fogadták azokat, akik a magyar gazdaságot is kiárusították nekik?

- Ez is igaz, sajnos ez már az 1990 utáni történelem része, bár árulókból kijutott nekünk a kilencvenes éveket megelőzően, meg még 45-öt megelőzően is. Ezek hol az egyik hatalomnak akarták eladni az országot, hol a másiknak. Ha mérlegre tesszük, ki mit kapott és ki mit áldozott, kétségkívül megállapíthatjuk: ami a szocialista, illetve a szocialista-szabad demokrata kormányzatok tizenkét esztendeje alatt történt, az a nyugat-európai országok nemzetgazdaságának a javára, a mi nemzetgazdaságunknak pedig inkább a kárára vált.