Budafok az űrből
Élete talán legcsodálatosabb élményének emlékét őrzi éppen negyven éve Farkas Bertalan, azaz a „mi Bercink”, az első magyar űrhajós, akit 1980. május 26-án lőttek Valerij Kubaszovval együtt a világűrbe, hogy felfedezze az „ismeretlent”, s talán kicsit földi világunkat is… Látta felülről a Duna vonalán Budapestet Budafoktól Óbudáig. Egy hét után, június 3-án szerencsésen tért vissza a légtérbe.
Farkas Bertalan nagyon készült a negyvenedik évforduló tiszteletére – számos külföldi űrhajós és tudós részvételével – megszervezett ünnepségre, ami – mint lapunknak elmondta – most elmaradt a koronavírus-járvány miatt, de a tervek szerint jövőre megtartják.
– Hogyan emlékszik vissza a startra? – kérdeztük a még ma is népszerű űrhajóstól.
– Élénken bennem él most is a pillanat – válaszolta. – Amikor elkezdődött a visszaszámlálás a Szojuz–36 űrhajóban, sok minden lejátszódott bennem néhány másodperc alatt, de félelmet nem éreztem. Alig tíz perc alatt pedig már az űrben voltam, háromszáz kilométeres magasságban! Csodálatos érzés volt! Sokat vezettem szuperszonikus gépet, de ez egészen más volt, hiszen azokon vízszintesen repültem csaknem húsz kilométeres magasságban, az űrhajon pedig függőlegesen, tizenötször magasabban. Odafenn az égi világban, súlytalanságban pedig nem is érzékeled, hol a fent és hol a lent.
– Egy hétig felülről csodálhatta Földünket, kicsiny világunk bölcsőjét…
– Pontosan hét nap, húsz óra és negyvenöt percet tartózkodtunk Valeríjjel odafenn. Nem unatkoztunk, hiszen csatlakoztunk a Szaljut űrállomáshoz, és különféle kutatásokat végeztünk. A kikapcsolódást számomra leginkább az jelentette, hogy az ablakból gyönyörködtem a Földben, a világmindenségben, a ragyogó csillagok milliárdjaiban. Fantasztikus élmény volt számomra az is, hogy kilencven perc alatt, amíg megkerültük a Földet, naponta tizenhatszor élhettem át a napfelkeltét és a naplemente szépségét. Páratlan élményben volt részem, a bolygónk csodálatos színekben pompázott.
– Az is nagy élmény lehetett, amikor felülről látta Magyarországot, sőt „Nagy-Magyarországot”…
– Elakadt a lélegzetem, amikor megpillantottam a Kárpátok vonulatát, országunkat, a Duna ívét, a fővárost Budafoktól Óbudáig. Ezt az élményt naponta többször is átélhettem. Nem tudok szavakat a látványra, ma is sokat álmodok róla. Csoda, hogy még ma is gyakran kémlelem az eget?
– Csak nem visszavágyik?
– Sokáig visszavágytam, de tudom, hogy többet nem megyek az űrbe.
– Talán majd az unokái.
– Ők se valószínű, mert nem akarnak űrhajósok lenni.
– El tudom képzelni, mit élt át a felesége, amikor az űrben járt.
– Anikó mindig azt mondogatta a felkészülés idején, neki nem hősre, hanem férjre, a gyerekeinek pedig apára van szüksége. Amikor az űrhajós-válogatás zajlott a kiválasztott vadászpilóták közül, azzal igyekeztem leszerelni, hogy úgysem kerülök be a legjobbak közé. Tévedtem. Fordulóról fordulóra szűkült a létszám, és én még mindig talpon voltam. Amikor pedig már csak ketten maradtunk Magyari Bélával, és a Csillagvárosban készültünk a nagy utazásra, ezekkel a szavakkal nyugtatgattam a feleségemet: „Meglátod, úgyis a Béla megy majd az űrbe!” De megint tévedtem… Anikó nemcsak a baleset veszélye miatt féltett az űrrepüléstől, hanem a kozmikus sugárzástól is, mert attól tartott, nem lehet több gyermekünk. Szerencsére a kozmikus sugárzás úgy hatott rám, hogy az űrben járásom előtt született Aida lányom után még két fiunk született… (nevet)
(Temesi László)
