Egy alkancellár emlékei

Appel Péter a Veréb utcai Barlanglakás Emlékmúzeum kertjében beszélt a családjáról, a Promontor első lakói között számon tartott Appelekről.

– Az Appel család az 1700-as évek elején érkezett Ulm felől, úgynevezett „dobozhajón”. Vagyonuk nem volt, sőt annyira szegények voltak, hogy a hajósok bérét is csak segítséggel tudták kifizetni. Budafokon telepedtek le, és a Péter-Pál utca környékén, mint bérmunkások, szőlőtermesztéssel kezdtek el foglalkozni. Eleinte nem értettek hozzá, de megtanulták. Szorgalmasak voltak és ültetvényeik tiszták, így rövidesen vincellérek lettek. Ez akkoriban, Mária Terézia (1740–1780) idején, amikor a betelepítés második hulláma is elérte Magyarországot, rangot jelentett, hiszen már szinte virágzott a borkereskedelem – mesélt a kezdetekről a Soós István Borászati Szakközép- és Szakiskola egykori tanára. Arról is említést tett, hogy az 1800-as évek végén, amikor felütötte a fejét a filoxéra, és a szőlőgyökértetű Budafokon is tönkretette a szőlőskerteket, mint sokan mások, az Appel család is áttért más gyümölcsök, elsősorban az őszibarack termesztésére. A következő generáció sem szakított a hagyományokkal.

– Nagyapám, akinek két gyermeke volt, hosszú évekig a később Hangyapincének nevezett pincében volt pincemunkás, de édesapám is a szesziparban dolgozott. Soha nem tudtak elszakadni a „gyökereiktől”, a szőlőtől, ahogy én sem – tette hozzá Appel Péter, aki idén mondott le a Promontórium Borlovagrendben betöltött alkancellári tisztségéről.

Nagypapája a Kiskőbánya utcában, egy kőházszerű épületben lakott, amelynek kapcsán a volt alkancellár megemlítette érdekességként, hogy a szőlőművelő munkások és a későbbi mesteremberek jelentős számban, 1833-ban majdnem nyolcszázan, 1911-ben kétezer-hétszázan laktak olyan mészkőből kivájt barlanglakásokban, mint amilyen a Veréb utcai, amely 1966-ig működött lakásként, majd egy olyan térképet mutatott, amelyen bejelölte a közel háromszáz barlanglakás helyszínét.

Nem véletlen, hogy Appel Péter őrzi a Veréb utcai emlékhelyet, hiszen már kecskeméti középiskolásként elkezdte gyűjteni a régi élet jellegzetes tárgyait.

– Nem értékesek ezek, nem régiségek, de a látogatókban emlékeket ébresztenek, ahogy bennem is, ha ránézek a sparheltra vagy az ősrégi, padláson talált mángorlóra – mutatott rá egy-egy darabra a barlanglakásban.

Elmondta, hogy mostanra egy hatalmas, eklektikus gyűjteményt hozott létre a Lánc utcai barlang fölé épített lakásban, ahol sokszor meg-megáll a gót betűkkel írt, német nyelvű Házi áldás előtt, a nagymama konyhaszekrénye vagy a polcra kirakott iskolai füzetei előtt. Ahogy ő fogalmazott, magán tájházában a tárgyi emlékek nincsenek rendszerezve, pusztán az emlékezést segítik. Minden darabhoz fűződik egy gondolat, egy emlékfoszlány, a már nem használt borászati eszközökhöz csakúgy, mint a ház homlokzatára kitett, 1992-ben készült borrendi címerhez.

Appel Péter, aki a borászati iskolában harmincnégy éven át tanított elméletet és tartott borászati gyakorlatot a diákoknak, elmondása szerint kívül-belül megismerte Budafok összes pincéjét. Minden zegzugot bejárt, így a teljes labirintust magáénak érzi már. Ez idő alatt azonban nemcsak megismerte, de mérhetetlenül meg is szerette a „hegy” gyomrában található föld alatti világot. (Tamás Angéla)