Emlékezés a hősökre

2022. január 16. vasárnap
Sarnóczay Levente: A Don-kanyar a XX. század Mohácsa
Emlékezés a hősökre

A budatétényi Szent István király plébániatemplomban évről évre megemlékezik a Budatétényi Polgári Kör Közhasznú Egyesület a 2. magyar hadseregnek a Don-kanyarban a második világháborúban elesett hőseiről. A Vörös Hadsereg doni áttörése 1943. január 12-én kezdődött az urivi hídfőből kiindulva, ennek van most a 79. évfordulója.

Szombat este mínusz három fokot mutatott a telefonom hőmérője, ami manapság, a globális felmelegedés korában farkasordító hidegnek számít, de ha arra gondolunk, hogy hetvenkilenc évvel ezelőtt jócskán mínusz harminc fok alá süllyedt a hőmérő higanyszála a Don partján, akkor még nyolc évtized távolából is beleborzongunk.
Mielőtt beléptem volna a Bajcsy-Zsilinszky úti templomba, végigfutott a tekintetem a plébánia falára erősített emléktáblán, amelyen a második világháborúban – nagyrészt a Don-kanyarban – elesett budatétényi hősi halottak nevei állnak. Csupa-csupa történelmi név viselői, akiknek az ősei még Mária Terézia alatt érkeztek a Fekete-erdő környékéről és Svábföldről: Andrásik Ágoston, Schmidt János, Schumi Lipót, Wasztl Antal, Wohner Ferenc és József… Megannyi magyar szívű derék sváb, akik életüket adták az őseik által választott hazáért. Sokuk leszármazottaival annak idején egy osztályba jártam a Gádor utcai általánosban vagy együtt futballoztam a Budatétényi Mechanikában, néhány sarokkal lejjebb a Jókai Mór utcában.

Odabent, a templomban Udvarnoky László plébános mondott szentmisét – a templom tömve volt hívekkel, köztük gyerekekkel –, majd a szertartás végén Sarnóczay Levente, a Budatétényi Polgári Kör tagja emlékezett meg a hazáért a hazától 2000 kilométerre életüket adó hősökről:

„Emberekre emlékezünk, akik családjukat, szeretteiket hátrahagyva egy, valószínűleg általuk sem pontosan értett parancsnak, küldetésnek tettek eleget, amikor vagonra szállva indultak meg több ezer kilométerre, hogy harcra keljenek a világ akkor is egyik legjobban felszerelt és legnagyobb emberállománnyal bíró hadseregével.”
A szónok felidézte a történelmi tényeket: „A 200 ezer kivezényeltből a veszteség 130 000 főre tehető, melyből közel 100 000 ember halt hősi halált. A Don-kanyar a XX. század Mohácsa.”

Szó esett egy kevéssé ismert epizódról is, miszerint vitéz Jány Gusztáv vezérezredesnek, a hadsereg parancsnokának két hadparancsa volt. Az elsőről köztudott, abban úgy fogalmazott, hogy a 2. magyar hadsereg elveszítette becsületét, de aztán – megismerve a valós tényeket, és hogy milyen hősiesen küzdöttek a magyar honvédek – Jány kiadott egy második hadparancsot is, amely így szólt: „Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltók, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”

Nem ártana, ha Jány második hadparancsa az elsővel egyenértékű publicitást kapna...

Sarnóczay úr beszéde végén idézett egy doni hős, bizonyos vitéz Bányai József géppuskás szakaszvezető édesanyjához írt utolsó leveléből:
„Drága Anyukám! (…) Istentelen hideg van. Itt ülök a géppuskám mellett, és a kezem az üres csajkához fagy. Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom, és elmúlik az éhségem is. Itt halunk meg. Kérlek, hogy ne haragudj rám! Kezedet csókolja: Hű fiad, Jóska”

A megrázó megemlékezés – amelyen Karsay Ferenc polgármester is megjelent – odakint, a templom falánál a Himnusz eléneklésével fejeződött be.

Ch. Gáll András