Érzékenység és felelősség

Nehéz őt bekategorizálni. Vecsei H. Miklós sokoldalú, kísérletező művész, aki minden műfajban feltalálja magát. Budafokon az Etnofon Zenei Társulással lépett színpadra, ezután beszélgettünk az apaságról, a kihívást jelentő formációkról és a szociális munka jelentőségéről.

– A leginkább foglalkoztatott színészek egyike. A rendkívül sűrű naptárjára való tekintettel hogyan tud időt szakítani az Etnofonra?

– Köszönöm szépen, hogy így gondol rám. Én magam is örülök annak, hogy úgy lehet tele a naptáram, hogy csak az általam értékesnek vélt dolgokkal foglalkozom. Vannak társulások, amelyek különösen fontos helyet foglalnak el a szívemben, ilyen az Etnofon is. Hiszen azon túl, hogy megtisztelő ilyen kvalitású zenészekkel együtt játszani, az alapító, Kiss Ferenc életművének ápolása messze túlmutat rajtam: egyértelműen szolgálnom kell azt, ha szabad így fogalmaznom. Nagyon örülök, hogy személyesen ismerhettem őt, és egészen különleges kapcsolat alakulhatott ki közöttünk a halála előtti hónapokban.

– Van még más, eddig nem ismert zenei ambíciója? A József Attila- és Cseh Tamás-estek után milyen lírai meglepetést tartogat a közönségnek?

– A QJÚB, valamint a Hortus Conclusus formációk vannak most az alkotói világom középpontjában, de a Nemzeti Színházban és Kolozsváron is izgatottan várom az előttem álló feladatokat. Nem is beszélve a Centrál Színház különleges októberi bemutatójáról, amelyet Scherer Péterrel kezdhettem el próbálni, és a halála után, rá gondolva, Marton Róberttel folytatunk.

– Az apasága és az alkotás kapcsolatáról mit tud mondani?

– Erről nehéz beszélni, és nem is szívesen teszem. A magánéletemet tudatosan távol tartom az alkotói kommunikációtól, ugyanakkor az apaság természetesen alapjaiban változtatta meg a hozzáállásomat az alkotásokhoz és a szerepekhez. A legszebb dolog a világon, és nagyon igyekszem helytállni.

– Édesapja híres szociálpolitikus. Mennyire érzi szívügyének az ilyen jellegű tevékenységet?

– Mindig is frusztrált, hogy nem vagyok szociális munkás. A színházat is egyfajta gyógyító helynek tartom, éppen ezért igyekszem olyan alkotásokat létrehozni, amelyek szociális munkaként is hathatnak. Ezzel együtt mindig szomorúsággal tölt el, hogy túlságosan felülreprezentáltak az előadóművészek, miközben a társadalom szinte semmit nem tud a szociális munkások, a pedagógusok, az ápolók és az orvosok munkájáról. Meggyőződésem, hogy ma nem a saját hangunkat kell hallatnunk, hanem őket, illetve az ő helyzeteiket kell reflektorfénybe hoznunk. Nagy reményem van ebben.

Sz. L.

Fotók: Bach Máté