Hajóval Dél-Tirolból Budafokig

Az 1740-es években egy Dörflinger nevű hajómester a családjával hajóra szállt, és a ma már Olaszországhoz tartozó dél-tiroli városból, Klausenből elindult szerencsét próbálni. A jobb élet reményében Magyarországon, azon belül is Budafokon telepedett le, ahol leszármazottai közül sikerült felkutatnunk a nyolcvankilenc éves Dörflinger Károlyt, aki feleségével a mai napig ugyanott lakik, ahol ősei éltek. Az idős úr nagyon nehezen állt kötélnek, amikor elmondtam neki, hogy a családjáról szeretnék cikket írni. Végül beleegyezett, hogy válaszol a kérdéseimre és mesél kicsit az életéről.

 – A domboldal aljában lévő kisudvarban két kis keskeny sváb ház állt, amikor a XX. század elején nagyapám, Dörflinger József feleségével és négy gyermekével beköltözött a Nagytétényi út 4-es szám alá. Cipőüzletet nyitott, de nem sokáig élvezhette, hogy a belvárosiak is szívesen vásároltak nála, mert néhány év múlva meghalt, így az egyik lakásban a lánya, a másikban cipész fia, az én édesapám lakott tovább. A másik két fiú elköltözött, egyikükből orvos lett, a másik szakácsnak tanult. Négy elemit végzett édesanyám – aki Fleck lány volt – abbahagyta a munkát, amikor megszületettem, hogy egy szem kisfiát, engem felneveljen. Csak ötvenhárom évesen vállalt újra munkát mint bútorfényező – kezdett bele a család történetébe a BMTE egykori kosárlabdaedzője, Dörflinger Károly.

Szegények voltunk, mint akkoriban Budafokon szinte mindenki – folytatta –, a nyári szórakozásunk abból állt, hogy egy klottnadrágban, mezítláb leszaladtunk a Dunához fürdeni. Tizenöt éves voltam, amikor először láttam a Balatont. Apám nővérét egy német férfi vette feleségül, akivel a gyerekeik megszületése után Göppingenbe költözött. Ő volt az egyetlen, aki jómódban élhetett.

– 1860 táján nagybátyám, Sándor kibérelte a Macskacsárdát, és három lánya segítségével harminc éven át üzemeltette a vendéglőt. Az egyik lány férjhez ment egy francia származású, Magyarországon élő festőművészhez, Siuda Nándorhoz, akinek festményei most a lakásunkat díszítik – mutatta a szoba falán sorakozó képeket.

Dörflinger Károly 1945-től kezdve a BMTE-re járt sportolni a barátaival. Szerettek futballozni, de amikor az Eötvös Gimnáziumban megismerte a kosárlabdát, kosaras csapatot szervezett, mindenféle bajnokságra beneveztek, és sokszor meg is nyerték. Egy rövid időre még az NB I-be is bekerültek.

– Minden amatőr alapon ment, nem volt ilyen gyönyörű pálya, mint most, csak a szabad terület és egy labda. Ötven éven át kosaraztam és edzősködtem, soha nem mentem el más csapathoz, sőt, munkát is itt helyben vállaltam. A jogi egyetem elvégzése után a 2. számú pincében kezdtem el dolgozni, és 1989-ben a Budafoki Szeszgyárból mentem nyugdíjba – emelte ki Budafokhoz való szoros kötődését Dörflinger Károly, akinek életét végigkísérte a kosárlabdázás és az edzősködés. A kosárlabda-szakosztály működését olyan fontosnak tartotta, hogy amikor szegény volt az egyesület, akkor is feljárt a pályára, és jogászi munkája mellett fizetség nélkül is összetartotta a csapatot, szervezte életüket.

– Nekem a sport volt a szórakozásom, a sportolással tudtam kikapcsolódni. Munka után mentem a pályára, nyugdíjazásom után talán még aktívabban, mint korábban – mondta az idős ember, akinek a BMTE századik születésnapján nemcsak a sportegyesület köszönte meg a munkáját kitüntetéssel, de magas állami díjjal is elismerték sporttevékenységét: átvehette a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. (Tamás Angéla)