Hány élet volt, s hányféle világban

Zenés irodalmi műsorral emlékeztetett Dante születésének 750. évfordulójára Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő, aki az Isteni Pokol című összeállításban a háromszoros Jászai Mari-díjas Keres Emil érdemes és kiváló művészt kérte fel Dante megszemélyesítésére a Klauzál Házban. A Kossuth-díjas színművész szívesen vállalkozott a szép feladatra és a műsor utáni interjúra is.

– Szereti az Isteni színjátékot?
– A Divina Comediát (Isteni színjáték) nem szeretni kell, hanem csodálni. Ahányszor szembekerül az ember ezzel a művel, mindig újabb és újabb titkokat, szépségeket és rejtett mondanivalót fedez fel benne, így mindig akad munkája.
– Júliusban tölti be a kilencvenedik életévét. Játszik még színdarabokban?
– Régen volt, amikor születtem, de nem ritka, hogy ilyen életkorban a színészek még színpadon vannak. Sajnos színészi pályafutásomnak véget vetett egy véletlen baleset. Tavaly combnyaktörésem volt, ezért vissza kellett adnom a szerepeimet, pedig három színházban is játszottam, a Príma környék, a Tanár Úr, kérem és az Anatol és a nők című darabokban.
– A pódiumra azért még vissza-visszatér előadóestjeivel. Hogyan szerkeszti meg a műsorait?
– Vannak anyagok, amelyek kézen fogják egymást, vannak, amelyek kiszorítják a másikat, vannak vágyak, amelyek nem teljesülhetnek, vannak kötelezők, amelyeknek benne kell, hogy legyenek és az egésznek sugallnia kell valamilyen eszmét. Júniusban a Zila kávéházban tartok Keres-estet, majd lesz még pár előadóestem, azután befejezem.
– A verseimet rendezem kötetbe. A színészet életforma, a magánéletemet mellékesen éltem. Hazavergődtem az esti előadásról, reggel már várt a próba, délután az egyetemen tanítottam, televízióztam és szabadidőmben néhány sort papírra vetettem. Egyik szonettem például Vergilius pokolbeli útjáról, Dantéval való találkozásáról szól: „Hány élet volt ez, s hányféle világban, / s rám, honnan nem tért meg halandó, / Dantét, mint ki ott reá vár, / megláttam és vezetgethettem…”
A versek valamilyen kapaszkodót jelentettek a másnapokhoz. Néha egy év is eltelt, hogy írtam volna, de sokszor nyolc-tíz vers is megszületett egy hónap alatt. Ezek az írások most előkerültek, vannak köztük érdekesek, versileg értékesek és gyöngék is, de azokat is szeretem, mert valamire emlékeztetnek. Nem tartom magam költőnek, nem is igazán verseskötetként, inkább a pályámról szóló érzelmi naplóként szeretném megjelentetni. Szonettkoszorúmban olyasmikről vallok, amelyről eddig nemigen hallott a közönség.

(T. A.)