Hömpölygő vihar és méla csend

Igazi különlegességgel szolgált Kovács Gergely zongoraművész doktori disszertációjának koncertje a Zenakadémián, amelyen a Budafoki Dohnányi Zenekar is közreműködött, sőt, valójában részese is volt a Rahmanyinovról szóló gyönyörű estének. A koncert első felében Kovács Gergely Chopin egyik legszebb szonátáját (2. (b-moll) zongoraszonáta, op. 35) adta elő, amely arról lett híres, hogy a zeneszerző ebbe építette bele a Gyászindulót, és Rahmanyinov szonátáját (2. b-moll zongoraszonáta, op. 36), méghozzá ennek eredeti, kompromisszumoktól mentes, 1913-as, első változatát, lenyűgözően.

A koncert igazi varázslata azonban a szünet után érkezett el. A zenei doktor Rahmanyinov 2. (c-moll) zongoraversenyét adta elő a Budafoki Dohnányi Zenekarral (BDZ), és méltán aratott olyan vastapsot, amely két rövid ráadást is kikönyörgött a kiváló zongoraművésztől. Rahmanyinovnak ebben a művében egyebek mellett az a kuriózum, hogy a hagyományos zongoraversenyekkel ellentétben igen nehéz megállapítani, hogy valójában ki kísér kit. A darab nagy részében ugyanis a zongora nem a fő témát játssza, hanem bonyolult, hömpölygő játékával szinte belső „partnerként” kíséri a zenekart. Sőt, a második tétel híres, lírai fuvolaszólójánál a zongorának szinte észrevétlenül kell megbújnia a háttérben. Az előadótól ez óriási önfegyelmet és együttműködést követel meg a karmesterrel. Ez pedig tökéletesen sikerült, mert Szűcs Apor, a BDZ dirigense együtt élt a szólistával akkor is, amikor a kotta elképesztően virtuóz zongorázást diktált, és akkor is, amikor annyira lelassult a tempó, hogy a zenekar feszegetni kezdte a csend határait.ű

Elkerülték azt a hibát is, hogy a zongoraverseny fülbemászó dallamai, amelyek megjelentek a popkultúrában is, átfordítsák az előadást egyfajta sziruposságba, megmaradt a Rahmanyinov által is megkövetelt tisztaság és távolságtartás.

Kovács Gergely pedig olyan precízen játszott, hogy a mindvégig komoly érzékiséggel muzsikáló zenekar a folyamatosan gyorsuló tempó ellenére követni tudta őt a darab végi híres C-dúr csúcspontig, euforikus hangulatba ejtve a koncert végén hálásan tapsoló közönséget.

Haraszti Gyula