Köszöntő hangverseny Nemes Lászlónak

A napokban töltötte be nyolcvanadik életévét kerületünk díszpolgára, Nemes László, a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségének alapítója és tiszteletbeli elnöke, a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskola létrehozója és címzetes igazgatója. Az elmúlt évben a Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült csellótanárt születésnapja alkalmából korábbi és jelenlegi tanítványai közös hangversennyel ajándékozták meg szeptember 25-én.

– Mi jut először eszébe, ha a gyermekkorára gondol?

– Egyszerű család gyermekeként születtem Pápán. Édesanyám szövőnőként dolgozott a textilgyárban, édesapám lakatos volt a MÁV-nál, de törekvő emberek lévén mindhármunkat taníttattak, ahogy szegénysorban élő, de mélyen vallásos nagyszüleim is a két nagybátyámat, akikből bencés pap lett. Többnyire Pápán éltünk, de a háború alatt, amikor édesapám szemaformester volt Sárváron, az ottani vasúti házban laktunk. Gyerekként két öcsémmel együtt nap mint nap láttuk a magyar katonák frontra szállítását, a fegyverekkel teli páncélozott kocsikat, szemünk előtt zajlott a háború minden borzalma. Ez mély nyomot hagyott bennem.

– Mikor fordult a zene felé?

– Tizenhárom évesen kezdtem el gordonkázni. Nappal a komfort nélküli, pici lakásunkban gyakoroltam, éjszaka pedig, hogy a szüleimet ne zavarjam, az udvari faházban. Élveztem, hogy tanárommal mindennap órákon át játszhattam, tőle tanulva én is sokat gyakorolok tanítványaimmal, a mai napig így oktatom és nevelem őket. 

Hozzáteszem, még ma sem értem, hogy beteges, gyenge gyerek létemre hogyan sikerült három év alatt elvégeznem az öt évet a győri konzervatóriumban.

– Miért jött Budapestre, hiszen húszévesen már a győri filharmonikusok zenekarában játszott, és a tanulás mellett csellótanárként is dolgozhatott?

– A BM Duna Szimfonikus Zenekar karmestere hívott csellistának, emellett zenekart vezethettem az I. kerületben. Rá egy évre, 1965-ben már a XXII. kerületi gyerekeket tanítottam, akikkel szinte azonnal elkezdtünk kamarazenélni is. Feleségemmel, Katival is Budapesten ismerkedtem meg, és házasságunk egy év híján fél évszázada tart már. Két lányunk született, mindketten a zenei pályát választották. Kriszti a hegedűről trombitára váltott, most pedagógusként dolgozik egy középiskolában. Ildikó kitartott a hegedűnél, számos kiváló zenekarban játszott, de már egy ideje Lugánóban él férjével és két gyermekével. Mindketten tehetséges unokákkal ajándékoztak meg minket: három kislánnyal és három fiúval. Szerencsésen alakult az életem, mert a családom mindenben támogatott, így szakmailag is elérhettem azt, amit szerettem volna.

(Tamás Angéla)