Megemlékezések a doni hősökről

Százhúszezer áldozat

A havas, csúszós utak és a szakadó ónos eső ellenére is sokan látogattak el a Donát-hegyre és a Szent István király plébániatemplomba, hogy főhajtással emlékezzenek a Don-kanyarban elesett magyar honvédekre. A Baross Gábor-telepi Polgári Kör által szervezett megemlékezésen vitéz lovag Horváth Miklós mondott ünnepi beszédet. A visszaemlékező gondolatokat a hadsereg összetétele, fegyverzete és a harcvonal helyszíneinek ismertetésével kezdte. Megemlékezett a frontvonalon elesett több mint 120 ezer katonáról, ami óriási veszteség volt az országnak és a katonák családjainak egyaránt. Elhangzott az is, hogy régen nem lehetett beszélni és emlékezni erről az eseményről, de a rendszerváltoztatás óta már megemlékezhetnek a hősökről.

Zarándokút a Donhoz

Vitéz lovag Horváth Miklós felidézte a közelmúltban a Don-kanyarnál tett zarándokútjának emlékeit. Elmondta, hogy civil és katonaember lévén is megrázó volt számára ennyi év után szembesülni a történelmi helyszínekkel. Kiemelte, hogy Pelikán Imre bácsi, a Baross Gábor-telepi Polgári Kör néhai alapítója is részese volt a háborús eseményeknek a fronton, ahol a katonáknak segédkezett az utak, hidak kiépítésében. Az ünnepi beszéd után Ambrus Károly játszott tárogatón, majd a Baross Gábor-telepi Polgári Kör ifjúsági tagozatának diákjai mondtak verset. A koszorúzás alatt Sirákiné Kemény Kinga énekelt.

Elsőként Szabolcs Attila országgyűlési képviselő helyezett el koszorút László Istvánnéval, a Nagytétényi Polgári Kör elnökével, majd a Politikai Foglyok Országos Szövetsége XXII. kerületi Szervezetének képviselői helyezték el a megemlékezés virágait. Ezt követően a Baross Gábor-telepi Polgári Kör Ifjúsági Tagozata és a felnőtt tagok koszorúztak.

Végelgyengülés és fagyhalál

A Budatétényi Polgári Kör is megemlékezést szervezett a Szent István király plébániatemplomban január 9-én, az esti órákban a doni hősökről. A mise után – amelyet Udvarnoky László plébános celebrált – Gaál Róbert mondott ünnepi beszédet. 

– A Don-kanyarba besorozott katonákat, akik – a tisztek kivételével – többnyire az amúgy is legnyomorúságosabban élő, legszegényebb rétegekből kerültek ki, úgy tűnik, német nyomásra küldték a Donhoz. Az bizonyos, hogy minden felelős vezetőben fel kellett volna merülnie, hogy túlságosan nagy az esélye a katasztrofális végkifejletnek – állította Gaál Róbert. Mint felidézte: katonáink Budapesttől közel 1500 kilométerre védték a hont, nem csoda, hogy egyik leggyakrabban felmerülő kérdésük az volt: „Mit keresünk mi itt?” A csapatok a szokásos létszámnál 30 százalékkal kevesebben voltak, a felszerelésükből és ellátmányukból sok esetben az alapvető dolgok is hiányoztak. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a tél során, már az áttörés megindulása előtt komoly veszteségeket jelentettek a végelgyengülésben elhunyt katonák. Rendes téli ruházatuk nem volt, a fegyverek sokszor alig haladták meg az első világháborús szintet, de még ebből az elavult technikából sem volt elegendő. Volt, hogy egy váltószázad összesen 30 puskával érkezett a frontra – közölte Gaál Róbert.

Mécsesek a templomkertben
 – Amikor pedig megtörtént a katasztrófa, a szovjetek nagy erőkkel megtámadták a magyar védelmi vonalat, és néhány nap harc után áttörtek Urivnál, majd később Scsucsjénél; a német hadvezetés úgy döntött a magyar parancsnokság bénult döntésképtelensége után, hogy a magyar hadsereg „az utolsó emberig tartson ki”. Ez azt jelentette, hogy a mínusz 35-40 fokos hidegben gyakorlatilag fegyver és ellátmány nélkül, saját testükkel lassították az oroszok előrenyomulását. A hadsereg vesztesége 141 971 fő volt. Ez a szám a halottak, a foglyok, a sebesültek, az eltűntek tömegeit jelenti. Ha a fogságban meghaltakat és az eltűnteket is hozzáadjuk a közel 35 ezer „dokumentáltan” elesett katonához, akkor több mint százezerre kell becsülnünk a Don-kanyarban meghalt magyar katonák számát – mondta a szónok. A megemlékezés után a húsvéti gyertyáról meggyújtott mécseseket helyezték el a megjelentek a templomkertben található emléktáblánál. (Viszkocsil Dóra)