Méltóságot és vagyont vesztett családok
„…egyre jobban nehezítették az életünket, de ha egyre szerényebben is, megéltünk. Az volt a jó, hogy békességben, szeretetben együtt volt a család. 1950. február 13-án este azonban hiába vártuk haza édesapánkat, nem jött” – olvashatjuk a Kommunista gaztettek a magyarság ellen 1945 után című kiadványban Németh Árpádné született Majzik Klára tollából.
1951. június 10-én két-három óra leforgása alatt kellett elhagynia otthonát az akkor hétéves Majzik Klárának, tizenkét éves nővérének és édesanyjuknak, hogy egy vagonba beterelve Gyöngyöspatára szállítsák őket.
– Bőrnagykereskedő édesapámat burzsoá osztályellenségnek minősítették és bebörtönözték, az üzletet a berendezéssel, árukészlettel és a pénzzel együtt elvették, ahogy a lakásunkat és minden ingóságunkat is. Gyöngyöspatán egy kis szobában laktunk, Racsekék tanyáján, és az ellátás fejében segítettünk nekik a földet művelni, állatokat etetni, legeltetni. Ha volt lehetőségünk, mi, gyerekek is napszámba jártunk. Nővéremmel szélben-fagyban gyalog mentünk a hét és fél kilométerre levő iskolába, a falu határát pedig rendőrök őrizték, nehogy megszökjünk. Állandó rettegésben tartottak bennünket azzal, hogy elvisznek Szibériába – mutatta be röviden a családját ért megpróbáltatásokat Németh Árpádné született Majzik Klára, a Pofosz (Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetsége) Kitelepítettek Tagozata elnöke.
Elmesélte, hogy édesapja, aki 1953-ban szabadult, a fővárosban maradt munkát keresni, míg ők Nagy Imre amnesztiarendeletének hatására elhagyhatták kényszerlakhelyüket. Nem volt hova menniük, ezért rokonoknál, ismerősöknél húzták meg magukat, néha mindegyikük máshol, Budapestről ugyanis továbbra is ki voltak tiltva. Végül 1956-ban nincstelenül költözhettek vissza szülővárosukba, ahol a forradalom leverése után a házmesterkedés fejében sikerült egy szobát kapniuk.
– Hetedikes voltam a forradalom kitörésekor. Kenyérért mentem, amikor a tömeg a Sztálin-szoborhoz vonult. Csatlakoztam hozzájuk, ott voltam a szobor ledöntésénél és a Bródy Sándor utcában is, ahol már lőttek is a tömegre – emlékezett vissza Majzik Klára az ’56-os eseményekre. Élettörténetét folytatva elmondta: a forradalom leverését követően szüleik továbbra is csak segédmunkásként dolgozhattak, ő pedig az általános iskola elvégzése után még esti iskolában sem tanulhatott tovább. Ahogyan a nővére sem, mert változatlanul „közveszélyesnek” számítottak. Amint azonban lehetősége adódott, a munka mellett tanulni kezdett.
– Bár nem lehettem az, ami szerettem volna, de az élet adta lehetőségek szerint továbbtanultam. Végül is megtaláltam a szépet és az örömöt a munkámban. Tizenöt éven át jártam esti iskolába, először gyors- és gépíró lettem, azután gimnazista. Közgazdasági technikumot végeztem, valamint munkaügyet tanultam közép- és felsőfokon, majd az úgynevezett rendszerváltás után személyügyi diplomát szereztem. Ekkor azonban már majdnem ötvenéves voltam – számolt be életéről a kerületünkben élő egykori kitelepített.
Családjára visszagondolva megemlítette, hogy egyik őse Dobó István mellett harcolt a törökök ellen az egri vár ostrománál, és ezért nemesi címet kapott. Meg is mutatta a Majzik címert, amely névjegykártyájának a mai napig dísze. Beszélt a Heves községben lévő Majzik-kúriáról és távoli rokonáról, a Magyar Örökség díjas képzőművész V. Majzik Máriáról is, akinek a kitelepítettek emlékére készített alkotását Budafokon, az evangélikus templom kertjében avatták fel 2011. május 21-én. (Tamás Angéla)
