Sebes Gábor 21 éven át önkormányzati képviselő volt Budafok-Tétényben, de két évvel ezelőtti visszavonulása óta sem tétlenkedik; a napokban jelent meg a Kráter Irodalmi és Művészeti Műhely gondozásában A Nagy Imre-mítosz című könyve, amelynek már az alcíme is sokat mondó: Mese a jó kommunistáról.

Sebes Gáborról tudjuk, hogy természetesen budafoki lakos, de hogy amatőr történész, az csak most, a Nagy Imre-könyvet olvasva derült ki. Bár ő maga szerényen csak annyit mondott, hogy nem akar történészi babérokra törni, primer forrásfeldolgozást nem végzett, csak már megjelent dokumentumokból, újságcikkekből és életrajzokból merített, de ez így nem teljesen igaz, hiszen a 127 oldalas, általa „könyvecskének” titulált monográfia igenis tartalmaz eredeti megfogalmazásokat, amelyek közül e sorok íróját az alábbi ragadta meg leginkább:

„Nagy kétségkívül emberségesebb, korszerű kifejezéssel ‚élhetőbb’ szocializmust képzelt el, mint Rákosi. De ugyanez elmondható Kádárról is, és ő még sikerre is vitte az elképzeléseit. A Kádár-rendszer éppen attól volt népszerű, amit átvett Nagy Imre programjából. (…) Ha a Kádár-rendszer diktatúra volt – hiszen az volt –, akkor maga a megvalósult nagyimrizmus volt diktatúra. (…) Sokkal több köti össze Kádárt és Nagyot, mint ami elválasztja, és egyikük sem lehet egy szabad társadalomban példakép.”

Amikor mindezt megemlítem Sebesnek, a szerző helyesel.

„Igen, magam is úgy gondolom, hogy ez egyike a könyv eredeti megállapításainak, ezt még sehol sem olvastam. Lehet, hogy nem tudatosan, de ez a megvalósult puha diktatúra Nagy elképzelése volt” – mondja a szerző.

Ha már a kevéssé ismert tényeknél tartunk: ilyen a svábok erőszakos kitelepítésének a végrehajtása. Azt persze mindenki tudja, hogy 1950-ben élelmezési, 1952 januárjában begyűjtési miniszterré nevezték ki Nagy Imrét. A gazdákat megnyomorító beszolgáltatási terhek miatt ezeket az éveket írjuk le a »padláslesöprések« időszakaként. Rákosiék nem hiába nevezték ki a hatalomba visszatérő Nagyot erre a területre – nyilvános önkritika helyett így kellett vezekelnie a hivatalos kommunista agrárpolitikától eltérő véleményeinek kifejtéséért.

No de az sokunknak nóvum, hogy Nagy Imre a kommunisták által delegált belügyminiszterként nyújtotta be 1945. december 22-én a kormány elé a németajkúak kitelepítéséről szóló, jogfosztó rendelettervezetet, majd ő adta ki a végrehajtási utasítást is. Nagy a német nemzetiségűek kitelepítését ‚magyar nemzeti kötelezettségnek’ nevezte. Közel 200 000 embert fosztottak ki, majd deportáltak Magyarországról, szörnyű körülmények között, jelentősen elősegítve ezzel az ország lepusztulását. Nagy Imre egyébként mind a félmillió svábot ki szerette volna telepíteni, és ebben az esetben Budafok is kiheverhetetlen veszteségeket szenvedett volna.

„Érdekes egyébként, hogy maga a svábok kitelepítésének ötlete még a kisgazdák vezette koalíciós kormány ötlete volt, de a végrehajtás már egyértelműen Nagy Imre műve”, mondta lapunknak Sebes Gábor.

Ha már Nagy Imre valósághű portréjának megrajzolásánál tartunk, ne feledkezzünk meg besúgói tevékenységéről sem.

„Nagy Imre 1930-ban a Szovjetunióba emigrált, azonnal, önként jelentkezett az OGPU-nál, ami a titkosrendőrség, 1934-től NKVD, belügyi népbiztosság, besúgónak. A Vologya fedőnevet kapta. 1936-ban felvette a szovjet állampolgárságot, amitől soha nem vált meg. Nagy Imre 1938. június 30-i keltezésű, saját kezűleg írt önéletrajzában büszkén írja: ‚Hosszú ideje odaadóan és tisztességesen együttműködök az NKVD-vel a népellenség minden fajtájának megsemmisítéséért vívott harcban.’ Ezek dokumentumokkal alátámasztott tények.”

És a mártírhalál mítosza?

„Annyiból mártírhalál, hogy koholt vádak alapján ítélték halálra, csak éppen az nem igaz, hogy élete árán sem volt hajlandó elárulni a forradalmat. Soha nem állt ilyen választás előtt, és ki akart egyezni Kádárral. Nagy Imre még a jugoszláv nagykövetségen írásban lemondott miniszterelnöki posztjáról, ami Kádárék kívánsága volt, az ott megalakult úgynevezett Intéző Bizottság ezt nem fogadta el. Később Kállai Gyula kiutazott Snagovba Nagyékhoz, hogy kicsikarja tőle a lemondást, de ez fatális félreértés-sorozatok miatt nem valósult meg, amikor pedig harmadszor lett volna alkalma a lemondásra, és ezt meg is tette volna, már 1957 végén, az idő és az események túlhaladtak rajta, már készen volt a halálos ítélet.”

Hát, ennyit a hiteles Nagy Imre-portréhoz...

(Ch.Gáll András)