Pólósnak kicsi volt, embernek óriás

Legkegyetlenebb arcát mutatta az élet, azaz inkább a halál. Alig egy hónapja még Varga Buda főiskolai világbajnoki érmeiről írtunk, s a 25 éves, Péter Pál utcai kajakozó sikerei kapcsán megemlítettük, hogy édesapja, Varga Gusztáv az Újpest és a Ferencváros vízilabda-csapatának legendás, háromszoros bajnok csapatkapitánya.

Most pedig nekrológot kell írnunk: július 16-án elhunyt Varga Gusztáv, s két héttel később utolsó útjára kísértük a nagytétényi urnatemetőben az elpusztíthatatlan humorú, gyógyíthatatlan betegségét az utolsó pillanatig zokszó nélkül, felgyógyulásában reménykedve tűrő válogatott pólóst. Élt 58 évet.

Ha valakinek a sírjára nyugodt lélekkel ráírhatnánk Cseh II László, a harmincas évek zseniális labdarúgójának anekdotává nemesült sírfeliratát („Élt 40 évet, de azt jól”), akkor az Guszti.

Nem gazdagságban, jólétben, hanem – jól. Óriási különbség.

Mindenekelőtt: nincs annál jobb elfoglaltság, mint élsportolónak lenni, márpedig Guszti (senki sem hívta Gusztávnak) másfél évtizedig élsportoló volt. Méghozzá a javából, pedig szinte semmi sem predesztinálta arra, hogy vízilabdázó legyen. Nem úszott valami jól, 178 centis magasságával törpének számított a kétméteres óriások – Csapó Gábor, Szivós István, Faragó Tamás – között, viszont olyan esze volt a pólóhoz, mint szinte senki másnak kortársai között. Az Újpesti Dózsában kora legszenzációsabb irányítójától, Sárosi Lászlótól tanulta a szakmát, és a mester, a montreali olimpia bajnoka büszke lehetett tanítványára. 1986-ban Guszti csapatkapitányi bravúrjaival bajnok lett a Dózsa, majd hősünk átigazolt álmai klubjába, a Fradiba, amelynek kisgyermekkora óra szurkolója volt.

És a sikerek itt sem maradtak el. Bajnoki cím 1988-ban és 1990-ben, mindkétszer úgy, hogy Guszti volt a kapitány.

„Abba a fiatal gárdába kellett egy rutinos csibész, éppen olyan, mint amilyen Varga Guszti volt – idézi fel a 29 évvel ezelőtti csapatépítést dr. Szivós István olimpiai és világbajnok, az 1988-as ferencvárosi bajnokcsapat edzője. – Guszti tulajdonképpen az én meghosszabbított karom volt csapatkapitányként, valósággal edző volt a vízben. A többiek hallgattak rá, karizmatikus, más szemszögből kissé erőszakosnak is mondható habitusával összekapta a társaságot. Azt hiszem, a csapatkapitány szobrát róla lehetne megmintázni.

Szókimondó vezér volt, előttem sem alakoskodott, ha kellett, a szemembe mondta a véleményét, ennek ellenére, sőt, talán éppen ezért, kiváló volt a kapcsolatunk, s maradt a haláláig. Nagyon értette és érezte a játékot, kisujjában, illetve a fejében volt a póló minden ravaszsága, trükkje. A nyolcvanas, kilencvenes évek fordulójának egyik legjobb játékosa volt az OB I-ben. Ismétlem, óriási segítséget jelentett nekem, nagyon szerettem, megviselt a halála. Ha egy szóban kellene összegeznem Varga Guszti egyéniségét: igazi vagány volt, a magyar póló egyik utolsó vagánya.”

Ez a vagány – mindig úgy hitte, igazságtalanul, s ebben volt is valami – nem juthatott ki arra a versenyre, amely egy sportoló álmainak a netovábbja: az olimpiára. Az 1980-as moszkvai játékok előtt bevonultatták katonának, Los Angelest, ugye, politikai okokból bojkottáltuk, Szöulba, 1988-ban pedig nem vitte ki Kásás Zoltán szövetségi kapitány, pedig abba a válogatottba elkelt volna egy rutinos, dörzsölt irányító, mint amilyen az akkor 30 éves Varga Guszti volt.

Élete végéig nem heverte ki ezt a mellőztetést, baráti körben, egy-egy sör mellett gyakran felidéztük ezeket az éveket, amikor Guszti volt a legjobb, nem olimpiai bajnok magyar pólós. Persze talán minden másképp alakul, ha simulékonyabb a természete, ha nem vágja mindenkinek a képébe a mégoly fájdalmas igazságot, de nem cselekedhetett másképp, mert a szókimondás, a nyers őszinteség volt a lénye.

Visszavonulása után több részletben edzősködött, 1995-ben a Fradit is dirigálta, majd Kuvaitban, Görögországban, Párizsban dolgozott vízilabda-edzőként, Washingtonban pedig, az ezredfordulón – ezermesterként, hiszen, ha kellett, nem restellte megfogni a kétkezi munka végét sem. Hiába, nagy volt a család, valahogyan el kellett tartani...

Közben futotta a maratonokat, hiszen a vízi után egy tipikusan szárazföldi sportágba szeretett bele: a futásba. New York, Los Angeles, Hawaii... – nem akármilyen állomásai egy világcsavargó maratonfutó pályafutásának. És 1995-ben megalapította az azóta legendássá váló Margitszigeti Amatőr Sport Clubot, amelynek az évek során olyan tagjai voltak, mint Cserhalmi György, a színészóriás, olimpiai és világbajnokok – Szabó József úszó, Székely Zoltán párbajtőrvívó –, vagy éppen a labdarúgó-válogatott egykori szövetségi kapitánya, Egervári Sándor.

Az alattomos kór két és fél évvel ezelőtt döntötte le a lábáról, váratlanul, sunyi módon. De akkor még felállt, a gondos kezelés felébresztette a reményt, hátha sikerül fittyet hányni a betegségre, beleröhögni a halál képébe. Guszti felállt betegágyából, újra futni kezdett, s már-már azt hittük, meggyógyult.

De nem, a myeloma multiplex nevű gonosz kór visszatámadott, és a második roham már végzetes volt. Június végén Guszti kórházba került, és onnan már nem volt visszaút.
A múlt pénteki temetésen sokan kísérték utolsó útjára. Egykori pólós társak a Dózsából és a Fradiból, budafoki öregfiúk, rokonok, családtagok. Felesége, Györgyi, három gyermeke – Guszti, Györgyi és Buda – és édesanyja, valamint húga gyászolja.

Meg fél Budafok...

Ch. Gáll András