Szeressük egymást, gyerekek!

Egyetlen hangszer, ismerős dallamok és egy különös sors: április 21-én a Szeressük egymást, gyerekek! című esttel érkezik a Klauzál Házba Fesztbaum Béla, a Vígszínház Jászai Mari-díjas művésze, akivel Seress Rezsőről, zenéről és színházról beszélgettünk.

– Milyen előadásra érkezik a közönség?

– Egy nagyon egyszerű, de talán éppen ezért személyes estre. Leülök egy pianínó mellé, eljátszom Seress Rezső dalait, és közben mesélek róla. Az életéről, a korszakról, és arról a világról, amelyben ezek a dalok megszülettek. Szeretném visszaadni azt a hangulatot, ahogy Seress a hetedik kerületben, a Kispipa étteremben zongorázott és szórakoztatta a közönséget. A Szeressük egymást, gyerekek!, Fizetek, főúr, Szomorú vasárnap, Csak átutazó vagyok itt, a Földön egy ösztönös, különleges tehetségű pesti bárzongoristától származnak, akinek a melódiái túlélték az időt, és ma is velünk vannak.

– Mitől ilyen időtállók ezek a dalok?

– Talán attól, hogy nagyon őszinték. Seress Rezső nem volt képzett zenész, nem tanulta a szakmát, inkább ösztönből alkotott. A visszaemlékezéseK szerint sokszor szinte „pötyögtette” a dallamokat, mégis olyan érzelmeket fogalmazott meg, amelyekhez ma is könnyű kapcsolódni. Van bennük valami nagyon emberi, nagyon tiszta.

– Mennyire áll közel önhöz Seress Rezső figurája?

– Közös bennünk, hogy én sem vagyok klasszikusan képzett zenész. Másrészről az a fajta ösztönösség, a humor és a melankólia kettőssége, ami benne megvolt, számomra is fontos. Ő nem technikából, hanem érzésből játszott – és ez nálam is működik. A zenével én is autodidakta módon kezdtem foglalkozni. Gitárral indultam, majd később áttértem a zongorára. A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban, kollégistaként sokat zenéltem különféle rendezvényeken, tábortűznél, baráti összejöveteleken. Ma is inkább örömzenésznek tartom magam: nem kottapontosan játszom, de képes vagyok egy társaságot vagy egy közönséget megszólítani.

– Közel harminc éve a Vígszínház tagja. Mit adott Önnek ez az időszak?

– Egyfajta otthont. Nemcsak fizikai értelemben, hanem szakmai és emberi szempontból is. Természetesen voltak hullámvölgyek, nehézségek, de soha nem éreztem, hogy el kellene innen mennem. Inkább azt, hogy itt van dolgom. Ez a kötődés nekem nagyon becses érték. Emellett természetesen fontosak számomra az egyszemélyes estek is, amelyekkel kiléphetek a színház falai közül, és amelyekre ajándékként tekintek. Ezekre az alkalmakra mindig igyekszem egy kicsit magammal vinni a Vígszínház szellemiségét.

Tamás Angéla

(fotó: Gál Bereniké)