Továbbra is gondoskodni szeretnénk az iskoláinkról
Aggodalommal figyelem a közoktatás körül kibontakozó politikai küzdelmet. Az önkormányzat vezetése – és ez ciklusokon átívelően így volt – mindig azt képviselte, hogy az iskolák a legfontosabb intézményeink, a kerület identitásának talpkövei. Nem egy iskolánk tekinthet vissza közel 100 éves múltra, és ez a hagyomány kötelez bennünket. Amikor a kerület volt iskoláink fenntartója, akkor is erőnket megfeszítve támogattuk tevékenységüket. Amikor már csak az úgynevezett működtetés maradt ránk, 2013 óta is messze a törvényi kötelezettségen felül gondoskodunk a pedagógiai munka feltételeinek biztosításáról.
A közoktatás körül mindig voltak viták. Mi a korszerű tudás tartalma, hogyan lehet felkészíteni a diákokat a jövő ma még nem is ismert kihívásaira – nem egyszerű kérdések. Egyáltalán, mi az, amit feltétlenül az iskolának kell megtanítania? A pénzügyi és állampolgári ismeretek, az erkölcs szabályai ide tartoznak? És a biztonságos internetezés? És az európai identitás egyik alapja, a kereszténység hittételei legalább azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei ezt kifejezetten igénylik? Az egész országban egységes legyen-e az oktatás? Jó-e az, ha mindenhol ugyanabból a tankönyvből tanulnak, amit viszont nagyon sokan ingyen kapnak meg? Kötelező feladata-e a pedagógusoknak a felzárkóztatás? Persze sok a félreértés és félremagyarázás is, elég, ha csak a munkaidő, tanítási óraszám körüli véleményütköztetésekre gondolunk.
Vita van ezek körül, és nem is lehet rá számítani, hogy ez egyhamar elül. Ami viszont nagyon aggasztó, az a vita élessége, hangneme. Az önjelölt érdekképviselők kérlelhetetlensége a kormánnyal szemben és az, hogy (és ahogy) a gyerekeket is bevonják a konfliktusba, olyan harci eszközök, amelyek az elmúlt 26 évben ismeretlenek voltak.
Tény, hogy a kormány viszonylag lassan reagált a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ működésével kapcsolatos, jogos panaszokra. Lassan, de nem megkésve, hiszen létrejöttek azok a fórumok, amelyek alkalmasak a párbeszédre és a kiút közös keresésére. Van azonban olyan szakszervezet és olyan, magát civilnek nevező szerveződés, amelyik nem is hajlandó leülni a tárgyalóasztalhoz, hanem diktátumokkal, utcai megmozdulásokkal akar azonnali változásokat kikényszeríteni egy olyan területen, ahol minden változtatás hatása csak évek alatt mutatkozik meg.
Sokan mutatnak rá a külföldi példákra, például Finnországra, ahol sok év alatt kidolgozott, következetesen végigvitt reformokkal sikerágazattá tették a közoktatást. Vannak ilyen példák, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy ezeket a reformokat társadalmi egyetértés övezte, és az egymást követő kormányok folytatták egymás munkáját. Akik most a magyar kormányt kényszerhelyzetbe akarják hozni, lehetetlen követeléseket támasztanak, azok nem erre akarják elindítani Magyarországot.
Csak egy példa a meghozandó fontos döntésekre: pontos határvonalat kell húzni a fenntartó állam (Klik) és a működtető önkormányzat feladatai között. Közben a viták során kérdésessé vált, egyáltalán megmarad-e az önkormányzat működtetői szerepe, így továbbra is mi gondoskodhatunk-e iskoláink felújításáról, jó karban tartásáról. Úgy vélem, e helyzetben minden lehetőt meg kell tennünk azért, hogy a fent említett indulatos akciók, diktátumok ne vezessenek elhamarkodott döntésekhez, és így önkormányzatunknak továbbra is módja nyíljon gondoskodni iskolaépületeinkről. Közben pedig bízom abban, hogy minden érintett, úgy iskoláinkban a pedagógusok és intézményvezetők, mint a kormányzat felelősen átgondolják, mi szolgálja a tanulók és a tanítás hosszú távú érdekét.
