Úgy neveli a krízisbe került gyerekeket, mintha a sajátjai lennének
Kétszer is köszöntötték a gyermekvédelem területén dolgozó Oláh Antalné Kósa Erzsébetet: júniusban a Kerület Napján, ahol Katona Péter-díjjal ismerték el munkáját, és a Szociális munka napján, amikor kitüntetése kapcsán a kollégái előtt méltatták.
A gyermekfelügyelő 2017 óta dolgozik a Budafok-tétényi Krízis Alapítvány Gyermekotthonában, ahol empátiával, szeretetteljes odafigyeléssel és következetességgel végzi munkáját annak érdekében, hogy a gyerekek számára biztonságos, élhető környezetet teremtsen, és felkészítse őket a „kinti” életre.
Kósa Erzsébettel a kitüntetésről, a munkájáról és a gyerekekhez fűződő kapcsolatáról beszélgettünk.
– Mit érzett, amikor megtudta, hogy kitüntetést kap?
– Nagyon meglepődtem, mert egyáltalán nem számítottam semmire. Nem is tudtam róla, hogy az igazgató úr javasolt, nem szólt senki egészen addig, amíg interjút nem készítenek velem. Teljesen váratlan volt, de nagyon jólesett, hogy a munkámat hivatalosan is elismerik. Bár számomra a legnagyobb elismerés, amikor a gyerekek visszajárnak, és látom, hogy boldogulnak, rengeteg erőt adott, mert azt mutatja, hogy igenis odafigyelnek a gyerekfelügyelőkre is, nem csak a „nagy emberekre”.
– Hogyan írná le a munkáját és a gyerekekhez fűződő kapcsolatát?
– A gyerekek nálam mindig az első helyen állnak. Nem úgy nézem, hogy egy gyermekotthonban lakom: úgy nevelem őket, mintha a sajátjaim lennének. Vannak elvárásaim, határokat húzok, és az önállóságra, igényességre nevelem őket – pont úgy, mint egy családban. Kulturális programokat is szervezünk, étterembe, múzeumba, színházba visszük őket, mindent igyekszünk megmutatni nekik. Csecsemőkortól 18 éves korig kerülnek hozzánk gyerekek, és a kiléptetőben élő fiatalokat is tovább kísérjük. A búcsú mindig nehéz, akár rövid, akár hosszú időt töltöttek nálunk, de később nagyon jó érzés azt hallani, hogy „Böbe néni nélkül nem sikerült volna”.
– Hogy került erre a pályára?
– Óvónő szerettem volna lenni, de édesanyám más irányba terelt. Az iskola elvégzése után egy ideig a versenyszférában dolgoztam, majd a munkaköröm megszűnése után jelentkeztem a csepeli gyermekotthonba. Nagyon nehéz területre kerültem, szerhasználó lányok közé. Egy idő után úgy éreztem, a körülmények miatt nincs lehetőségem hatékonyan segíteni nekik, ezért váltottam. A Krízis Alapítvány Gyermekotthonában viszont olyan közösségbe kerültem, ahol minden kolléga számára a gyerek az első. Az igazgatónk és a csapat egységesen dolgozik értük, és ez hatalmas különbség. Itt érzem igazán, hogy minden percben van értelme annak, amit csinálok.
Tamás Angéla (Városházi Híradó)
