Utcafórum a Szent István utcában

Budatétény több mint egy városrész – közösség. Ha ez az axióma igaz volt eddig, akkor vasárnaptól még inkább igaz, mert remek hangulatú ismerkedési délutánt tartottak a Szent István utca lakosai, amelyen Karsay Ferenc polgármester és Szepesfalvy Anna alpolgármester is tiszteletét tette.

„Utcabálról jött a hír a szomszéd ház mögül,
Ki élt és mozgott összegyűlt úgy este hét körül.”

Minden stimmelt, tényleg összegyűlt, ki élt és mozgott vasárnap a budatétényi Szent István utcában, csak nem úgy este hét körül – ahogy Fenyő Miklós jó negyven évvel ezelőtt megírta –, hanem délután ötkor. Ahogy gépkocsival megközelítettem a helyszínt, jobbra be kellett kanyarodnom az egyik mellékutcába, ahol leparkoltam a járgányt, merthogy a Szent István utca – nagyon helyesen – néhány székkel és pár méter madzaggal le volt zárva.

Még szép, hiszen közösségi program volt készülőben!

„Koncz András vagyok, innen, a 21-es szám alól, a feleségemmel szültük meg ezt az ötletet két hónappal ezelőtt – magyarázta az ötletgazda, miközben az egyik széken Karsay Ferenc polgármester hallgatta az utcafórum keletkezésének történetét. – Itt lakunk 29 éve az utcában. Amúgy én nagytétényi vagyok, de ide házasodtam. Az elmúlt három évtizedben sok minden megváltozott itt a Szent István utcában, akkoriban még földes volt az úttest, aztán leaszfaltozták, és ma így néz ki, ahogy ön látja. Ma már kevesebben lakunk itt azok közül, akik akkor itt voltak, mint az új beköltözők.”

Koncz úrék első menetben az utca valamennyi lakójának a postaládájába bedobtak egy levélkét, amelyben vázolták az augusztus 22-re tervezett találkozó ötletét, majd az ötletgazda úgy döntött, hogy küld egy elektronikus levelet az önkormányzatnak.

„Azt tudtam, hogyha az utcát el akarjuk foglalni egy estére, akkor ahhoz területfoglalási engedély szükséges. És lesz, ami lesz alapon beküldtem egy e-mailt a polgármesteri hivatalba. Túl sok reményt nem fűztem hozzá, de már egy nap múlva csörgött a telefonom, Karsay polgármester úr volt a vonal túlsó végén. Mondta, hogy olvasta a levelemet, és kérte, hogy beszélgessünk egy kicsit erről. Tetszett neki az ötlet, eljött az utcánkba, és máris sínen volt a projekt.”

A sátrat, ami alatt beszélgettünk, a Klauzál Háztól kapták meg ingyen, a területfoglalási engedélyért sem kellett fizetniük. A süteményeket a Szent István utca lakosai készítették, első kézből nyert információm alapján a sós-sajtos és az édes-gyümölcsös sütik is fantasztikusan finomak voltak, nem beszélve a lekváros kenyérről, amelyet az egres és a ribizli keresztezéséből nemesített jósta lekvárjával kentek meg.

Egymás után érkeztek a süteményekkel megrakott tálcák, no meg Szaffi, az egyik szomszéd hölgy tündéri, körülbelül hároméves kislánya is, aki az anyukája szoknyája mellől figyelte a történéseket.

Megérkeztek a régi Szent István utcai lakosok mellé a mindössze három éve itt lakó Csíkék is, gőzerővel folyt az ismerkedés, jó volt nézni, hogy ebben a huszonegyedik századi, elidegenedett világban is mekkora igény van a személyes találkozásokra.

„Kaptam egy e-mailt Andrástól, amelyben azt tudakolta, eljönnék-e, ha meghívnának – idézte fel a két hónappal ezelőtti történteket a polgármester úr. – Persze, hogy volt kedvem, támogatásomról biztosítottam az ötletet, hiszen ez egy olyan rendezvény, aminek mindig helye van. Főleg nálunk, ami egy kisváros a nagyvárosban, hogy kerületünk szlogenjét idézzem. Nagy örömmel látom, hogy a régi lakosok, az esetleg már generációk óta itt lakó családok kapcsolatot akarnak teremteni az újakkal. Ne csak alvó város legyünk, hogy formálódjon itt igazi közösség. Azért vagyunk más, mint egy átlagos budapesti kerület, mert itt az emberek ismerik, segítik egymást, figyelnek egymásra.”
Figyelnek, és jól érzik magukat egymás társaságában. Ahogy ennek vasárnap este is tanúi lehettünk.

(Ch. Gáll András)