Költő és forradalmár

Jövőre lesz tíz éve, hogy itt hagyott minket, október 15-én lett volna 86 éves Budafok-Tétény egyik legismertebb 1956-os hőse, Priska József Tamás szabadságharcos. Október huszonharmadikai nemzeti ünnepünk alkalmából a legendás Kisfarkasra emlékezünk néhány korábbi interjú felidézésével.

Priska József Tamás 20 éves volt az 1956-os forradalom kitörésekor, szakmája szerint hőszigetelő munkás. Részt vett a Köztársaság téri pártház ostromában és a Royal Szálló védelmében. Csoportja, a Wesselényi-csoport a belvárosi körzetben a legtovább kitartók között volt. A csoport négy tagját 1958-ban kivégezték, Priska József Tamás 12 évet kapott. A börtönben bontakozott ki költői tehetsége. Cigarettapapírra írta verseit, mert azokat könnyű volt elrejteni.

Priska József Tamás aktívan részt vett a kerületi közéletben. 2007-ben az önkormányzat díszpolgárrá választotta. 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehette át, bár az átadó Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel nem volt hajlandó kezet fogni.

Egy 2012-es interjúban a Magyar Nemzetben a szabadságharcos időket Tamás bácsi így idézte fel:
„A nemzetőrség megalakulásakor a toborzó parancsnokságra mentünk, mert kíváncsiak voltunk. Rengetegen jelentkeztek. Volt ott egy öreg rendőr, aki ismerte a nővérem férjét, Kovács Dezsőt, aki a háborúban repülős tiszt volt. A rendőr javaslatára választották meg a sógoromat nemzetőr parancsnokká. Így lettünk nemzetőrök. […] A mi alakulatunkat a harcok során átminősítették katonai alakulattá, így elég sokat harcoltunk. Kaptunk négy-öt katonatisztet vezetőnek, és két légvédelmi ágyút is. Először az Almássy térnél vettünk föl állást, de az ottani kultúrházban nem fértünk el, ezért a Royal Szállóba költözött át a parancsnokság. Többnyire a pincéken keresztül közlekedtünk, és a tetőn. A pincéket egy vájár bajtársunk kötötte össze, a tetőkön pedig szintén átjárókat létesítettünk, cserepeket bontottunk. A tankokra innen csak le kellett ejteni a benzinesüveget. A felbontott utcakövekből pedig olyan barikádokat építettünk, amelyeken nem nagyon tudtak átkelni a tankok. A gyalogos orosz katonák végképp el voltak veszve, mert ötven helyről lőtték őket a környék házaiból. […] A Royal szállót november 10-én délután 2-kor elfoglalták az oroszok. Akiket megtaláltak, azokat a szálloda udvarán azonnal kivégezték. Nekem azonban volt egy régi ismerősöm a Royalban, egy öreg pincér, aki pincérruhát adott rám és elrejtett a pincében a szálló vendégei közé. Megmentettem egy francia kislányt is, aki a szétlőtt épület egyik apartmanjában az ágyon sírt a paplanra hulló törmelékek között. A kislány apja révén kért ki engem a francia nagykövetség később. A franciák azt akarták, hogy menjek velük, de nem hagytam el az országot. Volt egy eljegyzett menyasszonyom. A tyúkeszemmel, húszévesen nem gondoltam, hogy azt, aki az országa függetlenségéért harcol, később megbüntetik.”

Mint az a fenti idézetekből is kiderül, Priska József Tamás, akit a bajtársai csak Kisfarkasként emlegettek, az úgynevezett „royalisták” csoportjának tagja volt, akiket azért hívtak így, mert a pesti Royal Szállóban hoztak létre alakulatot. Egy lőtt seb miatt később bottal járt. A szabadságharcos napok után szemtanúja volt annak is, milyen vérfürdőt rendeztek a karhatalmisták Salgótarjánban, a sortűz idején. Többször nézett szitává lőtt barátainak, bajtársainak üres tekintetébe, ezért nem bocsátott meg a bűnösöknek. Különösen a korabeli pártvezetőknek – például Biszku Bélának – nem, akiket szerinte már a rendszerváltás idején felelősségre kellett volna vonni a megtorlásokért.

A fent idézett interjúban így emlékezett a salgótarjáni sortűzről:
„A legfiatalabb nővéremhez utaztam Törökbálintról Zagyvapálfalvára. El kellett utaznom a főváros környékéről is, mert nagy erőkkel keresték azokat, akiknek lőtt sebe volt. A testvéremet megválasztották a helyi munkástanács titkárává. Velük mentem el Salgótarjánba a tüntetésre. A salgótarjáni sortűz egy előre megtervezett, megkonstruált, alaposan kitervelt gyilkosság volt. Elterjesztették a hírt, hogy a megyei munkástanács tagjait letartóztatták. Mint azonban később kiderült, csak néhány személy őrizetbe vételéről volt szó, akiket hajnalban ki is engedtek a fogságból. A hírek hatására viszont nemcsak a városból, hanem a környező falvakból is jöttek a tüntetésre emberek, sőt, még Nagybátonyból is érkeztek bányászok. A tanácsháza mellett volt a rendőrkapitányság, ahol a fogda is volt. Ez előtt több ezer tüntető jött össze. (…) Egyre világosabb számomra, hogy a letartóztatások is azért lehettek, hogy összegyűjtsék és kivégezzék, illetve megfélemlítsék azokat, akik tiltakozni mernek. Előre kitervelt módszerrel készültek a sortűzre is. Feltűnő volt például, hogy a környező szűk utcákat úgynevezett fakaruszokkal zárták le. Ezek olyan Csepel teherautók voltak, amelyekkel a bányászokat, munkásokat szállították, ezért téliesített fabódék voltak rajtuk. Mivel ezeket a járműveket beállították az átjárókhoz, a tömeg annyira beszorult a térre, hogy menekülési lehetőségük sem nagyon volt.

(…) Én is csak azért úsztam meg, a sípcsonti sebem begyulladt, nehezen tudtam járni. Éppen vízért mentem a zagyvapálfalvai kúthoz, amikor jöttek a munkások, akik elindultak Salgótarjánba tüntetni. Mielőtt a nővéremék után mentem volna, hazavittem a vizet, majd elkezdtem bicegni Salgótarján felé, amely mintegy öt kilométerre volt Zagyvapálfalvától. Éppen az öblösüveggyár környékén jártam, amikor megkezdődött a sortűz. Meghűlt bennem a vér. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett. Alig tettem meg a következő húsz métert, már rohantak felém az első menekülők. Tőlük tudtam meg, hogy lövik a tüntetőket. (…) Ennek ellenére nem fordultam vissza, hanem a helyszínre mentem, mert aggódtam a nővéremért, meg akartam keresni. Rettenetes látvány fogadott. Talán csak valami filmes tudta volna úgy elrendezni a teret, ahogyan egymásra dőlve feküdtek tömegével az emberek. Akkor még mindenhonnan sikoltások, kiabálás, jajveszékelés hallatszott. Sajnos járni is csak úgy tudtam, hogy néha tetemeket kellett átlépnem, miközben halottak arcát néztem, hogy nem találom-e meg közöttük a testvéremet. Százharminc halottról beszélnek, de ez nem igaz, hiszen később a félelem és egyéb okok miatt számos áldozatot nem jelentettek.”

Priska József Tamást 2013-ban ragadta el a halál. Az önkormányzat két kötetet is megjelentetett Priska József Tamás emlékére, az egyik az életéről szól, a másik a költeményeinek gyűjteménye. Sulyok Tamás Kisfarkas a forradalomban című életrajzi kötete, és a szerző által szerkesztett verseskötet még kapható a kerületi önkormányzatnál.

(VH)